Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Itt van az ősz, itt van újra...

2010.04.23

Itt van az ősz, itt van újra...

Október hatodikára emlékezünk...

A magyar naptárban október kétszer is foglal el kivételezett helyet. Október 23-a lesz a második, piros betűs ünnep. Még visszatérünk rá. De előtte van még egy fekete betűs gyászünnep: október 6. A tizenhárom aradi vértanú emléknapja. Legalábbis főbb vonásaiban—kisebb-nagyobb mértékben—kezdettől fogva jelen volt legtöbb magyar tudatában. Kisebb mértékben, mert hányan tudják legalább a tizenhárom nevet? Nagyobb mértékben, ha valamit tudunk is róluk, jellemükről, hagyatékukról, sorsukról. Meg is érdemlik, hiszen mindenüket a hazának adták: életüket. Gondoljunk rájuk. De egyúttal gondoljunk két-három másik magyarra is, akik szintén az elvesztett háború áldozatai voltak, más-más körülmények között. Gróf Batthyány Lajos, az Első Független Magyar Kormány miniszterelnöke. Nem kereste a tisztséget, kijelölték rá, mégis kivégezték. Sólyos sebesülései miatt nem vonszolhatták az akasztófa alá, mint társai némelyikét, nem is övezte nevét korunkig ugyanaz a dicsfény, mint a Tizenháromét. Egyedül, a nyilvánosság teljes kizárásával végeztek vele. Sokáig úgy tűnt, végleg elfelejtette őt a haza. Az elfelejtett áldozat. És a tizenötödik? Ki tiszteli, ki sajnálja. Görgey Artúr, a vesztes hadvezért. Nem végezték ki, mert a győztes szövetséges, a cár, annyira tisztelte hősiességét, hogy kikötötte, nem fogják kivégezni, életben fogják hagyni. Így hát nem lett övé a mártírok koronája. Élt tovább, belső száműzetésben, sokak szemében megvetés tárgya. Ő is, mint a többi, áldozat. Napóleon vágóhídra vitte nemzete ifjúságát — neki Pantheont állítottak, mint egy istennek. Görgey elvégezte, legjobb tudása szerint, amivel megbízták. Árulás áldozata lett de egykori ellenfele tisztelte. Hazájában, aki akarta, leköphette. És ott volt Petőfiné Szendrey Júlia. Nem nehéz őt is a vesztett háború áldozatai közé sorolni. A költő özvegye. Férje, mint ő maga kívánta, ott esett el a harc mezején és — mint prófétai lelke megjövendölte—egyike lett a fel nem ismert halottaknak. „a hősöket egy közös sírba rakják, kik érted haltak, szent Világszabadság!” Az özvegy csak húsz éves. Még két éve sincs, hogy asszony. Apja kitagadta, mert ellenkezése ellenére feleségül ment a költőhöz. Most mi lesz vele? Hogy fogja felnevelni az ígéret gyermekét, az alig féléves Zoltánkát? Még férje lelki barátja, Arany János is elítéli őt, kipellengérezi, mert oly korán „eldobta az özvegyi fátyolt.” Pedig nem egy „ifjú szerelméért.” Annak adta kezét, aki visszaélt kiszolgáltatottságával, lecsapott rá, és bizony nem sokat törődött a fiatal özvegy bánatával, gyászával…Petőfiné így lett maga is a háború áldozata. Sorolni lehetne még sokáig – de most csak ennyit. Vesztes háború elfelejtett hősök. Magyar sorsok. Áldozzunk emléküknek egy-egy szál virággal, egy-egy könnycseppel, egy halk imával. Jobb sorsra érdemes magyar testvérek. Béke poraikra! Vitéz Dr. Hunyadi Dalma

Forrás: Vitéz Dr. Hunyadi Dalma

Feltöltve: 2008. 10. 06. 8:08:00

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.