Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A jóga és én

2009.03.21

                                              A jóga és én

„Amikor a csela készen van rá, a guru megjelenik”

Ősi hindu mondás

 

Az egész a nagynénémmel kezdődött, Irénnel.  Okleveles tanítónő volt, egy fiúval.  Elvált.

Nagyon önálló volt, modern.  Az 1930-as években már saját autóját vezette.  Minden új dolog érdekelte.  1940-ben –én akkor tizenhat éves voltam,--egy nap értem jött.  „Gyere el velem a Zeneakadémiára.  Érdekes program lesz.”

 A nézőtér tele volt.  Fogalmam sem volt, mi lesz a program.  Aztán kijött egy fiatalember. Egyetemistának néztem.  Kiállt és beszélni kezdett.  Ez volt a program.  A fiatalember beszélt.  Nem tudnám idézni egy szavát sem, bár lenyűgözött.  Azzal nyűgözött le, ahogy ott állt.  Láttam, sőt át is éreztem, hogy testének minden porcikája tökéletesen fegyelmezett. Nem volt szüksége ehhez különösebb koncentrációra.  A teste tökéletes eszköz volt, azt tette, amit ő akart.  Nem tudom, milyen hosszú volt az előadása, de a fizikuma olyan hangszer volt, amelyen ő uralkodott, azt játszotta rajta, amit akart.  És ő azt akarta, hogy egy izma se rezzenjen meg.  És ezt el tudta érni úgy, hogy nem kellett erőlködnie.  Csak állt ott és beszélt, és engem vágy fogott el, bár én lennék képes ilyen tökéletes fegyelmet gyakorolni saját fizikumom felett. A tanítványa akartam lenni.

A fiatalember sötétebb bőrű volt, mint mi magyarok, egészséges napbarnított színe volt.

Magyarul beszélt, folyékonyan, bár érződött rajta, hogy nem magyar.  Lassanként eljutott hozzám a szavai értelme is.  Arról beszélt, hogy van egy mód arra, hogy testünk és lelkünk tökéletes harmóniában legyen egymással.  Nem kellett bizonyítani, hiszen előttünk volt az élő példa: ő maga

Ez volt Selva Raja Jesudián Budapesten, 1940 - ben.

 

Kép

Selva Raja Jesudián jógagyakorlat közben

 

 

Még középiskolás voltam, nem a magam ura.  Nem is gondolhattam arra, hogy a szó szoros értelmében tanítványául szegődjek, de lélekben már az voltam.  Irén megszerezte nekem a könyvet, az volt a címe: Sport és Jóga.  Zseniális választás.  Magyarország még mindig az 1936-os olimpia utó-mámorában élt, hiszen a berlini olimpián a tízmilliós csonka Magyarország harmadik lett, tíz aranyérmet szerzett!  Hittünk a sportban és magunkban. Ez a jóga, akármi is, igen, ez kell nekünk!

Nem kellett túl sok idő, megtanultam az összes ászanát, kivéve a Pávát.  Anatómiám nem tette lehetővé, hogy a két könyökömet össze tudjam érinteni magam előtt. De a többi mind jól ment.  A légző gyakorlatok, az elmélkedés különböző formái.  Része lett mindennapjaim indulásának.  Örültem, hogy volt egy kedves osztálytársnőm,  Seemann Éva, aki meg tudta engedni magának,  hogy eljárjon a guru óráira.  Ha csak tudtunk, együtt jógáztunk.  De egyedül is gyönyör volt.  Attól a perctől kezdve, hogy felkeltem és a nyitott ablak előtt leterítettem az „imaszőnyegemet,” addig amíg elértem a csúcsot—a fejenállást,--a mennyországban éreztem magam.

Jött az érettségi, az átmeneti esztendő, 1942-43, aztán 1943 nyara, amikor végleg eldőlt a sorsom: tanár leszek, aztán az egyetemi évek, diplomák (doktori és magyar-angol szakos tanári), közben lezajlott a világháború… én minden nap jógáztam.  Az utolsó keserves napokban, amikor a fáspincében kellett aludnunk, még akkor is sikerült néhány percre a nyitott ajtó közelébe férkőznöm és mély lélegzeteket vennem.  Meg vagyok győződve, hogy a jóga mentett meg attól, hogy a megpróbáltatások ellenére sem voltam beteg egy napig sem, sem a háború és ostrom alatt, sem a következő emberpróbáló évek alatt. 

Seemann Éva is előkerült: élve átvészelte Auschwitzot.

Szomorúan hallottam viszont, hogy Jesudián mesternek el kellett hagynia az országot 1948-ban. Nem sokkal később, 1949-ben én is arra a sorsra jutottam.  Néha elgondolkodom: ha nem lett volna a mindennapos jóga, képes lettem volna-e például a hat órás erőltetett menetre  amelyet vezetőnk diktált amikor a nyugat felé tartó vonatról leszálltunk és megállás nélkül gyalogoltunk a határig, aztán ott, váratlanul szembesülve egy szögesdrót-kerítéssel, kutyák és fegyveres őrök kicselezésével átjutottunk osztrák földre, majd alig két óra pihenéssel Bécsbe utaztunk?  (Ez csak a kezdete volt a Kalandozásoknak—de ez persze egy másik történet.)

 A mindennapos hatha-jóga továbbra is elválaszthatatlan része volt az életemnek, akkor is, amikor –nyolc hónapos ausztriai intervallum után-- kikerültem Amerikába.  Egyik első beruházásom egy új „jóga-szőnyeg” volt.( Még ma is megvan.)  Elveszett magyar jóga-könyvemet is sikerült pótolnom, akkor már angol fordításban.  Mulattatott, hogy az angol nyelvű fordítás már nem a sporttal társította a jógát.  Az angol kiadás címe ez volt: Yoga and Health. Jóga és egészség.  Kinek mi a fontos.

A baj akkor kezdődött, amikor rájöttem,  hogy angol nyelvű fordítás ide vagy oda, Amerikában még sosem hallottak a jógáról.  Legalább is az én ismeretségi körömben nem. Csak sokkal később jöttem rá, hogy ez nem is lett volna fontos.  Akkor nagyon bántott, hogy, ha néha mások szemeláttára, például a strandon, megcsináltam egy-két ászanát, még legjobb barátaim, kortársaim is bizarrnak, sőt komikusnak tartották.  Én született pedagógus vagyok, és mindig szeretem megosztani azt, amit tudok és értékelek, a jógával sajnos teljes kudarcot vallottam.  Bevallom, elkedvetlenedtem és lassan magam is kevesebbet jógáztam.  Hiányzott hozzá a légkör.  Ez hiba volt, ma már tudom, de így történt.

Szerencsére, lassan Amerika is felébredt.  Már férjnél voltam és New York Államban laktunk, amikor a szomszédos város egyetemének falán egy plakátot fedeztem fel: Valaki egy jóga „bemutatót” fog tartani.  Természetesen elmentem. Az előadó ismét egy indiai fiatalember volt, foglalkozására nézve festőművész, de pár évvel előzőleg csatlakozott hozzá néhány fiatal amerikai és ő elkezdte tanítani őket, végül pedig eljutott New York Államba is. Más szóval, néhány „csela  készen állt, és íme, megjelent a guru  De ez már megint egy másik történet.

De még hozzá kell tennem, hogy eljött az idő, sok évvel később, hogy újra hallottam Jesudián mesterről, bár csak közvetve.  Egy volt iskolatársnőm, aki időközben Svájcban telepedett le, elmondta, hogy ő hallásból tudja, hogy Jesudiánnak jóga iskolája van több svájci városban is, hogy sok követője van ott.  Sajnos, nem volt módom rá, hogy megkeressem.  Az amerikai gurum, Amrit Desai, ismert és elismert lett az USA-ban és Kanadában és vele jó kapcsolatot építettem ki.  Ő nevezett el „Dharmának,” ami nagy meg-tiszteltetés.

A következő tíz-húsz évben rájöttem, hogy amit kaptam, tovább is kell adnom. Magam is „guru „ lettem és hatha jőgát tanítottam lakóhelyemen, Potsdam, NY-ban, azután, mikor  azt kinőttem,  a közeli városokban.  Nagyon élveztem, és „cseláimis . Volt, hogy egyszerre ötven tanítványom is volt. Mikor 1998-ban elköltöztem New York államból Floridába, ez az aktivitásom megszűnt.  A floridaiakat jobban érdekelte az „aquatics,” vízitorna.

 

Kép

 

De  ennél fontosabb, hogy még  New York Államban megismerkedtem  a TM mozgalommal, már 1972-ben be is lettem avatva,. Ugyanaz év májusában az a kegyelem ért, hogy magával Maharishivel is találkoztam, az elmúlt hónapokban pedig kapcsolatba kerültem a szegedi TM csoporttal.  Már nagyon készen voltam erre, és a „guru” megjelent, legalább videón.

 

 Happy end.                                    .  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.