Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Japán kapcsolataim vázlata.

2010.05.02

Japán kapcsolataim vázlata.

 

JAPÁN IRÁNTI érdeklődésem régi, de konkrétan a Kondo professzorék látogatásával kezdődött 1976-ban, New Hampshire-ben, amikor ők a Gordon Konferencia vendégei voltak, és meghívták férjemet, hogy tartson Japánban előadás-sorozatot.

A hivatalos meghívás meg is érkezett: The Japan Society for the Promotion of Science-től, természetesen mindent ők fizettek. 

1977-ben el is utaztunk, kibővítve világkörüli útra. (L. kis barna notesz.)  Én is előadtam a Tokyo Joshi Dai-on, Prof. Hiroko Sato közbenjárására, akit Nebraskában ismertem meg az ottani Willa Cather Symposiumon. (L. „Willa Cather in Hungary” c. kis írásomat a List of Publication-ben.)   Az út aztán felölelte Hong Kong-ot, Indiát, Irant, Törökországot, stb. Románián át érkeztünk Magyarországra, onnan tovább Franciaországba és Nagy-Britanniába.(. L. Brunner Erzsébet c. cikkemet az Interneten és az Amrita Sher-Gill cikkemet a Nők Napjában.)

Magában Japánban 32 napot töltöttünk.  Részletek—vázlatosan—az Utazás a Föld körül 79 nap alatt c. jegyzetekben. Tartottam diapozitívokkal illusztrált előadásokat is többfelé.

Miután férjem meghalt 1986 június 6án, betegségek, korai nyugdíjba vonulás következett  (1987 jan.1.)De nem sokáig maradtam nyugdíjas. Elkezdtem japán témákkal foglalkozni. Különösen lenyűgözött Murasaki Shikibu halhatatlan regénye, a Tale of Genji.

1987 tavaszán a napi postámban érdekes meghívó érkezett, „Töltse a Nagyhetet a Bahamákon.” 500 dollár. Érdekes lehet, kár hogy éppen nincs felesleges ötszáz dollárom.

De lett. Mint már többször a múltban, a sors közbelépett.  Ugyanabban az aznapi postámban érkezett egy csekk, pontosan ötszáz dollárról. Férjem egyik régebbi takarékbetétjét a washingtoni bank lezárta, és a benne lévő pénzt csekk formájában elküldte nekem.  Meg is köszöntem szépen, „Köszönöm, drágám.”

El is mentem, a Paradise Islanden tartott jóga-hétre.  Ott egy pszichológus orvosnő ú.n.”past life exeriencet” csináltatott velem.  Valószínűleg a Tale of Genji hatására visszamentem elmúlt életeim során és elérkeztem Japánba, amikor a fővárost még úgy hívták, „Heian,” az isteni béke városa.  Az ifjú császárné egyik udvarhölgye voltam.   Az élmény olyan megható volt, hogy amikor visszatértem a jelenbe, a társnőm, akinek ölében fejem nyugodott a „past life”-ban,

könnyezett, és megígértette velem, hogy ezt meg fogom írni.

Valóban felébredt bennem a vágy, hogy Murasaki Shikibu-ról életrajzi regényt írjak.  El is kezdem, de október. táján kifogyott az inspirációm.  El kell menni a helyszínre!  Megpályáztam egy Fulbright ösztöndíjat Japánba, és meg is nyertem.  Állomáshelyem Fukuoka lett, Kyushu

Sziget egyik legfontosabb városa. Két egyetemen tanítottam, három külön kampuszon.  Jól ment, élveztem.  Nyáron meghívást kaptam  a FILLM legközelebbi konferenciájára. Három-négy évenként tartják, ez egy szuper-egyesület, magában foglalja az összes fontos egyesületeket melyek modern nyelvekkel és irodalommal foglalkoznak.  A gyűlés ezúttal Jugoszláviában lesz, Újvidéken.  A téma, melyet kiválasztok, Ady verséből indul ki, a Kárpát medence népei fogjanak végre össze. (Bár nyomdába adtam, tudtommal sosem jelent meg, mert közben az egész Jugoszlávia szétbomlott.)

Egy fontos következménye lett csak számomra, megismerkedtem Kimie Imura Lawlor japán angolszakos professzornővel, aki szintén egyik előadó  volt. Ez az ismeretség nagyon érdekes és értékes lett az elkövetkező évek alatt.  Dolgozatom további része erről fog szólni.

Mint angol szakos professzornak, fő szakterülete Shakespeare volt, és ezen belül a Szentivánéji álom.  Jómódú lévén, tekintélyes gyűjteménye volt tündérekkel kapcsolatos műtárgyakból. 

Már 1992 szeptembere volt,  befejeztem két teljes tanévet Japánban, és visszatértem az USA-ba, mikor Kimie írt, hogy tündérekkel kapcsolatos gyűjteményét egy megyei múzeumnak adományozta, és ezzel kapcsolatban felavató ünnepséget fognak tartani, továbbá szeretne engem felkérni, hogy jőjjek el erre az ünnepségre, és tartsak előadást arról, mik a tündérekkel kapcsolatos magyar népmese motívumok. Örömmel elfogadtam.1993 júniusában el is repültem Japánba.  Nem voltam felkészülve arra, milyen nagyszabású eseménynek leszek egyik szereplője.  Külön autóbusz vitt, az ünnepség sok más résztvevőjével együtt, (ezek voltak pl. Kimie tanítványai, akik, tündérnek öltözve, az ünnepség szereplői és rendezői voltak.) Fukuyama Prefektúra Honshu Sziget egyik leg-vadregényesebb vidékén fekszik, gyönyörű fenyvesektől körülvéve.  Itt épült meg, Kanayama-cho mélyén a Kimie Imura Fairy Museum.  A felavatást maga a Kanayama polgármestere nyitotta meg, ünnepélyes keretek között.  A napot azzal töltöttük, hogy, miután megcsodáltuk a gyűjteményt, sétáltunk, ettünk-ittunk, és magunk is tündéreknek éreztük magunkat.  Persze, fényképek is készültek. (L. KYOGEN fotóalbumot.)

A megnyitó előadásra késő délután került sor.  A meghívott elegáns vendégek helyet foglaltak a múzeum kertjében felállított széksorokban.  A szereplők pódiumon adtak elő. Volt  persze elnöki megnyitó, táncok, beszédek.  A fő programpont az én előadásom volt, címe, „Tündérek a magyar hagyományban.”  Addigra már besötétedett, a hangulat tökéletes volt. Angol nyelven adtam elő, japán tolmáccsal.(u.i. 2009 nov.-ben.  A felolvasás szövege azóta angolul és magyarul, utóbbi a KLÁRIS-ban, l. List of publ.) 

Sajnos, hamarosan felhők gyülekeztek és erős szél kerekedett.  A műsor után kénytelenek voltunk bemenni és

ott folytatni az ünneplést. Ennek egyik fénypontja az volt, hogy Kimie első házasságából született fia, sokoldalú művész, „fény-és-muzsika” műsort mutatott be, saját fotóival és zenekíséretével.

 

 

Folytatás 2009 november 15-én.  Sajnos, azóta nagyon elhanyagoltam a japán kapcsolataimat.  Kimievel teljesen megszakadt a kapcsolat, főleg az én hibámból.  Utolsó kísérletem a kapcsolat újrafelvételére sikertelen volt: a fia londoni fotó-stúdióján keresztül kíséreltem meg, de a levél visszajött, jelezve, hogy már évek óta nincs ott. Van még két lehetséges kapcsolatom, most majd ezeket fogom meg-próbálni: Stephanie Weston és Peg és Tom, ha sikerül az interneten át. Folyt. Köv.

Később.  Más érdekes élményeim is voltam Kimiével kapcsolatban.Ilyen volt például a KYOGEN, amiről majd többet írok.  De hadd kezdjem el azzal, hogy hogy ismertem meg.  Az idő, első Japán Fulbrightos évem, amikor Fukuokában voltam vendégprofesszor, tehát 1989-90.  Augusztusban repülőgépre ültem, hogy résztvegyek a FILLM kongresszusán, Újvidéken, amit akkor még úgy hívtak: Novi Sad, Jugoszlávia.  Az útvonal a következő volt: Fukuoka, Seoul, Dél-Korea (Ott meg is   álltunk, ott vettem azt a szép füst-topáz gyűrűt mely már szinte az utolsó megmaradt ékszerem.) Onnan Párizs, ahol meg is szálltam egy éjszakára, elég szerencsétlenül, mert összeszedtem egy rém  kellemetlen bőrviszketést.  Másnap Budapest, onnan Kecskemét, ahol Zsuzsa keresztlányoméknál megszálltam.--------adddigra a viszketésem olyan kellemetlen volt, hogy Zsuzsa keresztlányom bőrgyógyászhoz vitt.  A hölgy olyan ügyes volt, hogy azonnal ellátott a megfelelő kenőccsel, csak úgy ránézésre.  Aztán irány Újvidék, Zsuzsa és férje Kis Laci jóvoltából, az ő kocsijukkal.  Akkor még ők is megengedhették maguknak, hogy ezt az utat megtegyék a kedvemért.  Én nem is gondoltam, milyen hosszú út.  Sötét este értünk oda és—bár   én felajánlottam, hogy legyenek vendégeim a szállodában--(régi szép idők!  Pénz nem volt gond nekem akkoriban, a magas japán fizetésem miatt…)Mivel egy napot késtem, a Konferencia vezetősége           külön kalauzt adott mellém, hogy megnézhessem a várost. Fiatal, okos, jól tájékozott ügyvéd volt.  Meghatottan néztem a Fő Téren a régi templomot.  Az üvegablakok szövege  magyar volt.  A játszótéren egy kismama magyarul intette a kicsi lányát, óvatosan  szaladgáljon.  A boltban az eladó—talán kiszúrta, hogy „turista” vagyok, magyarul szólított meg.

Kávézás közben megkérdeztem kísérőmet, hol látja jobbnak a helyzetet, a lakosságnak hol jobb, Kádár Magyarországán vagy Jugoszláviában.  Ez 1989 augusztus egyik utolsó napján volt, a pontos dátumot majd leellenőrzöm az útinaplómban. Rávágta: Magyarországon.  Ez meglepett, hiszen Tito alatt, gondoltam, könnyebb volt nekik.  Válasza megdöbbentett: „Egy éven belül, itt minden robbanni fog!”  Egy próféta beszélt belőle.  Egy év sem kellett. 

Mi köze mindennek Kimiéhez?  Az előadásomat, aminek a kedvéért megtettem ezt a hosszú utat, Ady Endre egyik verse ihlette: „Oláh, magyar, szerb bánat/örökre csak egy bánat marad…” Milyen naív optimista voltam!  Előadásom szövegét rátukmáltam a konferencia vezetőjére, előre ki is fizettem huszonöt dollárt,  hogy a majd megjelenő „konferencia absztrakban” biztosan benne legyen. Sosem jelent meg.  Kéziratban azt hiszem még megvan, címe, „Ady and the Shared Sorrow.”  Kicsit csalódott voltam, mert nem voltak sokan az előadásomon, de jól éreztem magam, mert jól szerepeltem.  Parallel ülésszakok lévén, nyilvánvaló volt, hogy sok más résztvevőt más téma jobban érdekelt, de debaj!  Alig tettem néhány lépést, szembetaláltam magam két hölggyel akik egy másik teremből jöttek ki, és csak mert magas jókedvem volt, csipkelődve odaszóltam nekik, „Kár,  hogy nem az én előadásomon voltak!’  Viccnek szántam, de Kimie—hiszen ő volt az egyik—komoly szemrehányásnak vette és mentegetőzni kezdett. Hát ebből a kis élcből született életem egyik legérdekesebb kapcsolata és sok éven át virágzó barátsága. Sokszor voltam vendége gyönyörű otthonában Tókió egyik elegáns  környező városában, sok  közös  programot csináltunk, sőt  ő is volt házam vendége az USA-ban.(1993 április végén)  Folyt. Köv. este folytatom. Kimie angol szakos professzor volt egyik tókiói egyetemen.  Specialitása Shakespeare volt és ezen belül a Szentivánéji álom.  Hatvanadik születésnapján japán szokás szerint nagy ünnepséget rendeztek barátai és tisztelői. 1992/6/23 Engem is meghívott, mint az egyik ünnepi szónokot.  Egyik ponton ő is bevonult tanítványai körében, mind tündéreknek voltak öltözve.(Jó fotók a KYOGEN albumban) Egy másik alkalommal,amikor éppen az ő otthonában voltam házi vendég,  délután javasolta, menjünk be a magasvasúttal Tókióba, mert  fontos megbeszélése van egyik szerkesztőjével, aztán majd együtt vacsorázunk.  Így is lett, ám kiderült, hogy előbb a titkárnő elhozott valami fontos kéziratot korrektúrára.

Mellettük ülve láttam, hogy a kézirat több száz oldal és angolul van.  Felajánlottam, hogy segítek, és bizony szükség is volt a segítségemre, így is este lett mire elkészültünk.  Megérkezett a főszerkesztő és természetesen engem is meghívott  a vacsorára.  Így kerültem egy fontos és érdekes kultúr szervezet belső körébe, a Kyogen rendezőségébe, és évekig szerencsém volt együtt működni velük. (Sajnos megszakadt, de megvan a címük)

Kezdjük az elején.  A japán drámának több műfaja van: a Noh

(melyet úgy kell kiejteni, „nó.)” Komoly, költői nyelven írt misztérium-játék, ezt Nyugaton is ismerik, és jelentősen hatott pl. az ír Yeats-re.  Az ellenkező pólus a Kyogen, komédia, de komoly ősi kultúr-hagyományai vannak—ezeket ismerni kell, hogy kellőképpen értékelni tudjuk.  Kimie hosszú éveken át dolgozott egy társulattal, külföldi útjaikra elkísérte őket és szakszerű kommentárokkal ismertette ezt a jellegzetesen japán műfajt. (később tudtam meg ,hogy eredetileg kínai műfaj volt, de Kínában feledésbe ment, és a kínaiak most a japán  tradíció révén próbálják felújítani ezt az ősi, elveszett kultúrkincset.)Az a hosszú kézirat amelyet azon a napon lektoráltunk, épp annak a brosúrának a végső korrekciója volt, amelyiket az amerikai közönség számára készítettek, küszöbön álló amerikai turnéjuk előtt.

A főszerkesztő hálás volt kemény munkánkért, elegáns pezsgős vacsorát adott, úgyhogy mikor befejeződött, már túl késő lett volna útrakelni Kimie távoli otthona felé.  A megoldás: szobákat béreltünk Kimie és titkárnője számára egyet és nekem egyet.  Csak hogy fogalmat adjak az egész program nagyvonalúságára, egy-egy szoba egy éjszakára 400 dollárba került.  Én szerényen megjegyeztem, hogy nem készültem éjszakai kimaradásra—a titkárnő leszaladt a butikba és egy fess pulloverrel és teljes fehérnemű készlettel tért vissza, mint „szerény munkabérrel.”  Azért én sem maradtam adós: felhívtam az amerikai egyetemem tanszékvezetőjét, és meghívtam az egész színtársulatot, hogy amerikai útjuk alatt álljanak meg Észak New Yorkban és tartsanak nálunk is egy előadást.  El is jöttek, és nem egy, hanem két előadást is tartottak, egyet a Clarkson Egyetemen, egyet pedig a szomszédos St. Lawrence Egyetemen. Kéz kezet mos.

Később, öt évvel Amerikába való visszatérésem után, 1997-ben ismét meghívtak, ezúttal egy még jelentősebb alkalomból.  Nagoya városa egy vadonatúj színházat  építtetett, és annak a felavatásán én voltam az ünnepi szónok. Itt közlöm a meghívó levél teljes szövegét,(fénymásolatban) hogy fogalmat adjak nagyvonalúságukról és alább összefoglalom a tartalmát.

Az udvarias megszólítást követi a bájos japán szokás, hogy valami utalást tegyenek az évszak szépségére. „Virágzanak a szilvafák…” A levél írója, Motoya Izumi, az Izumi Kyogen Iskola 20. Mestere, akire jól emlékeztem: ő volt ennek a többszáz éves intézménynek a trónörököse amikor utoljára láttam.  Csak megérkezésem után értettem meg, hogy édesapja, a 19. mester, amerikai útján megfázott, és tüdőgyulladásban meghalt.  Fia éppen betöltötte a huszonegyedik évét, így apja nyomdokaiba léphetett. Két nővére arról volt nevezetes, hogy a Kyogen történetében ők az első nők akik színpadra léphetnek.  (Ez így volt a régi Európában is: a női szerepeket is férfiak alakították.)  Bűbájos, kissé akadozó angolságát itt nem próbálom utánozni, ezért  szorítkozom parafrázisra, kb. így.

„Mi, az Izumi Kyogen Csoport, azt tervezzük, hogy fellépünk április 27-én az Új Színház megnyitó ünnepségén. A hagyományos kyogen műveket és Shakespeare kyogen darabokat fogunk előadni.”

Itt meg kell magyaráznom, hogy a 19. Mester, Motoya édesapja—talán részben Kimie Izumi hatására—néhány Shakespeare művet átírt Kyogen stílusban. Ilyenek voltak pl. a Szentivánéji álom, és a Makrancos hölgy,melyeket alkalmam volt többször is látni Japánban, sőt Észak New York államban is amikor 1993-ban nálunk vendégszerepeltek, az én közvetítésemmel.

„Boldogok volnánk, ha Ön csatlakozna hozzánk és egy rövid, 10-15 perces előadást tartana az Ön benyomásairól a mi előadásunkról az Ön Egyetemén négy évvel ezelőtt.”

„Szeretnénk, ha velünk töltene négy napot és három éjszakát, április 26-tól 28-ig. Retúr-repülőjegyet küldenénk New York és Japán közötti útra, és minden költség miránk hárulna  Előadása tiszteletdíja 100,000 yen lenne.” (Ez kb. egy hónapi fizetésnek felelt meg egy 10-05 perces előadásért.)

Közölte még, hogy angolnyelvű előadásomat Imura professzor fogja tolmácsolni és megkért, hogy ennek szövegét küldjem el előre.”Hálásak lennénk, ha meghívásunkat elfogadná., a viszontlátás reményében…stb.”

Nem kellett sokat töprengenem, természetesen örömmel elvállaltam a megtisztelő meghívást., és a kijelölt napon meg is jelentem a nagoyai  repülőtéren.  Őszinte részvéttel értesültem a nagyszerű mester haláláról és kölcsönösen örvendeztünk az Izumi testvérekkel és édesanyjukkal a viszontlátáson.  Rajtam kívül is voltak vendégek: egy kínai csoport, akik jöttek, hogy újra birtokukba vegyék elfelejtett hagyományukat, és egy francia csoport, talán a jövő reménye.

Az új színház minden képzeletet felülmúlt.  Többszáz néző befogadására alkalmas nézőtér, csodálatos színpad és „Backstage,” és mindez FÁBÓL, egyetlen fémszög nélkül!

(L. fotók) Micsoda privilégium volt a zsúfolt nézőtábor elé lépni és kifejezni csodálatomat a japán kultúra eme legújabb vívmánya felett!  Természetesen a japán rádió és televízió is közvetítette az eseményt…

Vendéglátóim még más meglepetéseket is tartogattak.  Villám-vizitet tettünk Tókióba, ahol régi—húsz éves—vágyam teljesült: láthattam a Tale of Genji eredeti kéziratának kiállítását egy múzeumban! (Ritka alkalmakkal veszik csak elő.)  Bezárult a kör: Genjivel kezdődött a japán kaland, és vele is fejeződött be.  De sajnos, a  megálmodott regényem csak töredékekben jött létre---elsodorta a sors, mint sok mást. 

A.     

B.      

C.      

D.     

E.      

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.