Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reményi József: Edwin Arlington Robinson

2008.11.01

Reményi József: Edwin Arlington Robinson

Hatvanhat éves korában a mai Amerika egyik legkülönb költője, Edwin Arlington Robinson.

Tulajdonképpen érthetetlen, hogy versei miért nem mentek át a köztudatba, hiszen nem volt újító költő, inkább a hagyományok mesgyéjén haladt. Leggyakrabban az angol nyelvű költészetben ismert blank verse formát használta s a szonettnek is mestere. Gondolatvilágán bizonyos schopenhaueri pesszimizmus vonul végig, az életakarat vak megnyilatkozása, a hősi célok elkerülhetetlen összezsugorodásának tudata. Talán elsősorban ennek a részben pesszimisztikus, részben tragikus világérzésnek kell betudni, hogy a nagyközönség miért mellőzte. Helytelen volna arra hivatkozni, hogy a vers korszerűtlensége okozta alkotó magányát. Éppen a háborút követő esztendőkben az amerikai vers a versolvasók számának növekedése szempontjából olyan megújhodáson ment át, amely méltán rászolgál a csodálkozásra. S a jellegzetes kísérletezők, az «imagist» iskola költői, mint Alfred Kreymborg, vagy Amy Lowell, akik a költői kép plaszticitásában látták a költő legnemesebb és legérdemlegesebb feladatát, még azoknak az olvasóknak az érdeklődését is felkeltették, akik egyébként a multban nem igen törődtek a költészettel. Szóval nem a vers korszerűtlensége az oka Edwin Arlington Robinson népszerűtlenségének, hanem alighanem az, hogy tradicionális versformáin át az olvasónak nem eshetett nehezére belelátni a költő lelkiéletébe, amely elriasztotta magától a naiv reményt és a zöld bizakodást. Az olvasók nem tudták elviselni Robinson éneklő dacát. Robinson maga is idegenkedett a népszerűségtől. Előadói porondon sohasem jelent meg a nyilvánosság előtt; «baráti» kritikákkal nem hódolt azoknak, akiktől hasonló természetű ellenszolgáltatást várhatott volna; talán az egyetlen amerikai költő, aki nem akart más lenni, mint csak költő. Érthető, hogy gondterhes életet élt, s érthető, hogy a népszerű folyóiratok a legritkább esetben törődtek vele. Nem tudott hétrétgörnyedni, nem tudott bután megalázkodni, nem tudott más lenni, mint «a szépség felelős bolondja». Fentebb azt mondottam, hogy pesszimisztikus költő volt. Igaz. De tragikus költő is. S utóbbi hajlamából eredt, hogy az élet magasztosságát nem tagadta, a nagy gesztusok varázsát, a halálba vezető utak hősiességét. A lovagiasság és az illuziók szükségességét hangoztatta, ezt az ellenmérgét a céltalanságnak, ezt az elérhető nagyságát a kicsiny embereknek. Egy-egy ilyen vonatkozású versportréja felejthetetlen. Ezzel kapcsolatban elsősorban Captain Craig című versére emlékszem. A lehető legegyszerűbb szavakkal festi meg a költő azt a valóságot, hogy minden ember, mihelyst gondolkodik, titkon magában cipeli Szokratesz árnyát. Robinson lírai verseket is írt, amelyekben sok a meggyőző gyöngédség, a mélázó közvetlenség, az elegikus báj. Általában alaptermészetében irgalmat és szánalmat érez embertársaival szemben, akiket ugyan nem nemesít meg a szenvedés, de megnemesíthetne s akik ugyan nem tudnak jók lenni, de olykor álmodoznak a jóságról. Benne jobban, mint bármelyik más mai amerikai költőben, a lelkiismeret hangja szólalt meg; az a lelkiismeret, amely meglehetősen stílustalannak látszik a változtathatatlan értékekkel szemben ingadozó huszadik század Amerikájában. A puritánok leszármazottja cserbenhagyta ősei Istenét, de mint költő mégis a halhatatlanságot szolgálta a nyüzsgő és zajongó halandók felszines és közömbös világában.

(Cleveland, Ohio.)

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.