Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fekete Karácsony

2010.12.05

Fekete Karácsony

Írta: Leslie Kekessy

 

            „Ne felejtsd el a konyhakést,” szólt Apa.

 

            „Biztos, hogy tudsz vele bánni ÍGY? A mankóddal?” kérdezte Anya.

 

            „Persze,” vágta rá Apa, „Kész vagytok?”

 

            „Kész!” bizonygatta Hugica.  „Egyik kezemben tintásüveg van, a másikban meg erős piros paprika.  Ha megtámad valaki, a szemébe vágom, az majd elintézi.”

 

Apa arcát egy pillanatra sötét felhő borította el. „Ha most járni tudnék, nem neked kéne megvédeni magad, Kicsim…” Közelebb húzta tolószékéhez és megszorította kis kezét.

 

            „Indulnunk kell,” sürgetett öcsém.  „Ne felejtsétek, az uccák teljesen sötétek,”

 

            „Bizony,” sóhajtott Anya. „Istenem, de rég nem jártam az uccán sötétedés után. Tán egy éve is…”

 

            „No, fogjátok a fegyvereiteket és gyerünk!’ sóhajtott Apa.  „Nem késhetünk el az éjféli miséről!”

 

            Hát elindultunk. Úgy kellett elosonnunk a hátsó kerten át—a szomszéd házban orosz katonák laktak.  1945 karácsonya az orosz megszállás első évfordulója volt Budapesten, de az utcán járás veszélye alig csökkent.  Még mindig raboltak el nőket, lőttek le férfiakat valódi vagy képzelt provokációk alapján.  Csendesen fohászkodva, hangtalan léptekkel toltuk apánk tolószékét a sötét, süket utcákon át.  Azon a karácsonyéjen egy árva hópehely sem esett, hogy lépteinket tompítsa, enyhítve az éjszaka feketeségét.  Apánk lábtörése, anyagi gondok, a nemzet jövője feletti aggodalom—mind arra ösztönöztek, hogy megkérdezzem magamtól: létezhet-e feketébb karácsony, mint az akkori: 1945.

 

            Eszembe jutott az előző karácsonyest: 1944.  Abban az évben nem volt éjféli mise.  Magyarország a náci uralom alatt nyögött, mely kétségbeesve próbálta elkerülni, vagy legalább elhalasztani a végső vereséget.  A magyar népet nyilaskeresztes hóhérok fojtogatták.  Sötétedés után tilos volt az utcán járni.  A karácsonyi éjféli misét is—titokban—délután tartották az egyik közeli ház pincéjében.

 

            De nekem volt egy külön tervem.  A Mária Kongregáció, melynek tagja voltam, egy titkos ülést tervezett abban a bizonyos pincében.  Atya misét mondott volna külön nekünk, kongreganistáknak—valóban éjfélkor.

 

            De amikor suttyomban felvettem a kabátomat, apám közbelépett. „Nem mész sehova!”   Persze, igaza volt.  Budapestet bombázták.  De engem valahogy nem elégített ki a délután tartott éjféli mise gondolata.

 

            Még ott ácsorogtam a folyosón, kabátban, sapkában, remélve, hogy apánk mégis elenged, mikor csöngettek.  Apám egyik teherautó sofőrje volt.  Levegő után kapkodva jelentette, hogy már Budapesten is benn vannak az oroszok. Ügyesen megkerülve a várost, nem kelet felől özönlöttek, ahogy várták, hanem nyugatról.  Úgy is hívták ezentúl: Vörös Hadsereg Útja. Ő maga is alig tudott elmenekülni, persze gyalog.  Még most, egy év múltán is csak borzongva tudtam visszagondolni 1944 Karácsony estéjére.

 

Igen, aznap éjjel kezdődött Budapest végső ostroma—pusztítás, öldöklés, szégyen… Melyik Karácsony volt feketébb?  Nehéz lett volna eldönteni. De azon a hó nélküli, öröm nélküli 45-ös karácsonyestén úgy képzeltem, rosszabb már nem lehet.

 

A következő év, 1946, valóban hozott némi enyhülést.  De 1947 vége felé már érződött, hogy nincs vége még…Vezető egyéniségeink támadás célpontjai, börtönben, vagy emigrációban…gazdasági és kulturális törekvések béklyóban…A zsúfolásig teli éjféli misén egyre forróbban kértük: Békesség földön az embernek!

 

Öttagú kis családunk, a csöpp fenyőfa körül, azzal vigasztalódott, hogy legalább MI együtt lehetünk.  Nem tudhattuk, hogy EZ sem fog megtörténni soha többé.  Ez volt az utolsó közös karácsonyunk.  1948 szentestéjén már csak négyen voltunk.  Egyetemi hallgató öcsém nyilvánosan kiállt a”hazaáruló Mindszenty” mellett  és most elfogató parancs volt kiadva ellene.  Szökésben volt. Vártuk, lesz-e hír—így vagy úgy. Elfogták? Lelőtték? Elmenekült?

 

Másnap reggel szólt a telefon.  Anyuka vette fel.  Tágra nyílt szemekkel hallgatta a távoli barát rövid üzenetét.  Aztán leült.

 

„Börtönben van,” mondta fakón.

 

„Hála Istennek,” gondoltam.  „Legalább nem lőtték le.”

 

Másnap letartóztatták Mindszenty kardinálist. Én pedig megint úgy éreztem, ez életünk legfeketébb karácsonya.  Soha többé nem leszünk együtt mind az öten.

 

Aztán, a következő évben már én sem voltam ott. Fenyegető üzenetek, bizalmas intések meggyőztek, hogy mennem kell.  Isten a tenyerén hordozott és 1949 karácsonya egy másik világban talált.  Chicagóban térdeltem a kis magyar templom egyik padjában, az ottani magyarok és a katolikus egyetem jóvoltából.  Otthonom volt, állás várt rám, barátok vettek körül.  Kisebb-nagyobb csodák sora hozott odáig.  De miért éppen engem? Családom—sikertelen szökési kísérlet után—börtönben.  Hazám növekvő nyomás alatt.  Egy kérdés visszhangzik szívemben, Izaiás próféta kérdése: ”Meddig, ó Uram, meddig rejted el orcádat tőlünk?” És a kérés: „Harmatozzatok, égi magasok!”

 

Jöjj el, Urunk Jézus!

 

 

Chicago, 1950 Karácsonyán

Angolból fordította: Hunyadi Dalma

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.