Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elégia a halott szerkesztőhöz

2010.12.29

„Elégia a halott szerkesztőhöz”:

HARMINC ÉVVEL EZELŐTT  HALT  MEG 

                   IJJAS ANTAL

Kép

A címet Faludy György inspirálta, 1936-ban írt versével, melyet „holt Mesteréhez,” Feleky Gézához” intézett. Különösen meghatnak mindig az utolsó stanzák

 

                        Holt mester, talán tudod, néked írtam

                        s hozzád, hozzád szállt mind e rímsereg,

                        s bár nem hallod már kint a messze sírban,

                        fogadd tőlem e szálló rímeket.

 

                        Kísérjen soká e vers muzsikája,

                        s ha nem lesz egykor testvér és barát,

                        dalolja majd a Rákos csalogánya,

                        a tücsök néked altató dalát.

 

                        Egykor, mikor mirólunk sem beszélnek

                        többé, csupán e sárguló lapok,

                        és a Körúton már másoknak égnek

                        a gót esték és a barokk hajnalok.

 

Ma is ez történt.  Talán a „gót esték és barokk hajnalok” képe idézte fel őt...Gótika és barokk...Eszembe jutott az én „holt Mesterem,” Ijjas Antal.  Úgy szokták jellemezni a stílusát: barokk. Már harminc éve annak, hogy elment.  Tartozom neki.

 1943 őszén bölcsészhallgató voltam a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, magyar-angol-német szakos tanárjelölt voltam, de érdekelt a néprajz is, különösen a vallásos jellegű népszokások és a magyar népdalkincs.  Egy kecskeméti születésű néprajz-kutató kollégámmal Bugacpusztán gyűjtöttünk.  Magánszorgalomból hallgattam Viski Károly néprajz professzor előadásait.  Kollégám,Gaál Károly ötlete volt, hogy ismerkedjem meg a Katolikus Legényegylet, a KALOT hetilapjának, a Magyar Vetés-nek a szerkesztőjével, Ijjas Antallal, őt bizonyára érdekelné a munkám.

1944 januárjában, az új szemeszter kezdetén, ő maga vitt el a szerkesztőségbe.  Akkor láttam meg először Antit.  Villogó szemüvege mögül mosolyogva nézett rám, és azonnal megkedveltük egymást.  Már ismerte a nevemet, ugyanis 1943 novemberében megjelent egy harcias cikkem a Sziklán állunk című katolikus egyetemi folyóiratban „Chesterton elavult?” címmel. Hamar megállapodtunk, hogy a „Vetés”-nek szüksége van egy heti rovatra a hét ünnepeivel kapcsolatos népszokásokról.  Február 2, Gyertyaszentelő, küszöbön állt, már indulhattam is.  

 Bár tanáraimtól, sőt az érettségi biztostól is sok biztatást kaptam, hogy „menjek szépirodalmi pályára,” Ijjas Antal volt az, aki az újságírás „mesterségébe” beavatott.  Hogy kell a legkevesebb szóval a legtöbbet mondani.  Az újságíró hasábokban gondolkodik.  Nem lehet sem több, sem kevesebb. Abban kell benne lenni mindennek, ami fontos.  De egy szó sem lehet felesleges.                                                   

Nem tudtam róla semmit, csak amit láttam: kistermetű volt, de arányos.  Fogai kissé előre álltak -mint egy mókusnak. Egy kedves mókus.  Enyhén raccsolva beszélt. Fogalmam sem volt, hogy a KALOT lap szerkesztésén kívül milyen széles körű és fontos munkaterületet tölt be.  Pedig akkor már, 1944 elején, kilenc regény és két novellás kötet szerzője volt, megjelent négy regény fordítása, és a Magyar vetés mellett ő szerkesztette a Mária Kongregáció című folyóiratot. Két újságnak is munkatársa volt. Szerkesztette a több száz kötetből álló Új élet regénytárt. Azonkívül - és ez volt a legjelentősebb - a híres Bangha Páterrel megírták a több kötetes történelmi forrásművet, A keresztény egyház történetét. És velem, a kezdővel, úgy tárgyalt, mint egy kollégával! Megállapodtunk, hogy minden héten egy fél/háromnegyed hasábnyi anyagot juttatok el a szerkesztőségbe, PONTOS határidőre. A honorárium nekem, egyetemista diáklánynak, úgy tűnt, „harmados vagyok a császárral.”

 Jól ment a munka, nagyon élveztem, pedig az a Magyarország, amelyben akkor éltünk, történelme egyik legkritikusabb, legtragikusabb szakaszát élte át. 1944 március 19-én éppen a Margithídon haladtam Budáról Pestre, amikor megdöbbentő látványnak voltam a tanúja. A pesti parton láttam, amint a szabályszerűen BALOLDALON haladó autósor megáll. Egy egyenruhás katona, németnek néztem, megállítja a kocsisort és ellentmondást nem tűrő kézmozdulatokkal átirányítja a SZEMKÖZTI  sávba. Azután ugyanilyen határozottan jelzi a másik sor autósnak, hogy ők pedig térjenek át az Ő JOBBOLDALI sávjukba.  És mögötte, feltartóztathatatlanul, jönnek a német tankok, özönlenek végig a pesti Duna parton!  Egy perc leforgása alatt, a magyar közlekedési szabályok megváltoztak, hogy a német tankokat ne akadályozzák előnyomulásukban!

 Más változások is felforgatták addigi életvitelünket.  1943 nyarán és őszén bevett szokásunk volt, hogy szép időben kifeküdtünk a töltés mellé katonatelepi szőlőnkben, és néztük, amint az amerikai bombázók menetrendszerűen húztak a jugoszláv határ felé.  Éretlen kamasz-humorunkkal, még énekeltük is a népszerű sláger dallamára:

                         „Holdvilágos éjszakán

Miről álmodik a lány?

Lesz-e légitámadás

Este fél tíz után?”

 

Eddig Magyarországon nem volt. Most már, a német haderő bizony lőtt ezekre az átszálló repülőkre, és azok bizony viszonozták a tüzet. Bombák hullottak a magyar földre, magyar városokra, magyar emberekre. Magyarország már nem csak távoli harcmezőkön harcolt, hanem saját földjen is.

 

Harcolt—de miért?  Nekünk, egyetemistáknak nem volt beleszólásunk.                             

 

Az élet persze ment tovább, ha akadozva is.  Elsötétítés, légiriadók, sorban állás, megdöbbentő hírek a frontról, meg idehaza is.  Letartóztatások, eltűnések, halálhírek között próbáltunk tanulni, előadásokra, könyvtárba járni, élni.  Írogattam heti cikkeimet a Magyar Vetésbe, még akkor is, amikor a bombázások miatt családom úgy döntött, leköltözünk a Kecskemét közelében fekvő Katonatelepre, ahol azokban az években egy öt holdas szőlőnk és gyümölcsösünk volt. Csak a kollokviumokra utaztam fel Budapestre. 

 

 

Egy októberi napon barátnőimmel papszentelésre mentünk a Piarista Rendházba, egy barátunk tette le végső fogadalmát.  Elérkezett az a pillanat, amikor a felszentelésre váró ifjak teljes hosszukban végignyúlnak a templom padlóján, hogy szimbolikusan meghaljanak eddigi életüknek.  A halotti csendben furcsa, kerepelő hangra figyeltünk fel.  Szomszédnőm, Koczkás Márta, megbökött.  „Mi ez a zaj?” „Úgy hangzik, mint a kereplő Nagypénteken, mikor már Rómába repültek a harangok…”véltem.

 De nem az volt.  Géppuskák ropogását hozta hozzánk a szél a közeli Királyi Várból. A nyilasok, Szálasi Ferenc vezénylésével, elfoglalták a Várat, kiparancsolva a Kormányzót, családját, és kíséretét.  Másnap láttuk is az újsághírekben.  Horthy Miklós a Vár belső udvarán áll, arcán a kérdés, „Mit jelentsen ez?” Egyik kezével kis unokája kezét fogja, a másik kezében unokája, Istvánka csizmája, melyet a sietségben nem volt idő feladni a gyerekre.

 Szálasi, bár katolikusnak volt anyakönyvezve, különös éhséggel vetette magát egyházi személyekre és intézményekre.  Mindszenty József elfogatása fontos volt neki, de a „zalai láma” nem sétált jámborul a ketrecbe: makacsul ragaszkodott hozzá, hogy saját lábán vonul be a börtönbe, teljes papi kísérettel, megdöbbent hívei szemeláttára, felemelt fejjel.  Élő legenda volt már akkor is.

 A Szent István Nyomda is kitűzött célpont volt.  A keretlegények egykettőre megszállták. Ijjas Antal, akit számos szerkesztőségi kötelék fűzött a nyomdához, az épületben tartott fenn irodát és hivatali lakást. Egyik este, szokása szerint, hivatalából egyenesen emeleti lakásához közeledett a belső folyosón, mikor két fegyveres martalóc ugrott rá.  „Mit keres itt?” „Itt lakom.” „Hogy hívják?” Automatikusan, írói nevét mondta, Ijjas Antal. Ám az előrángatott irattárcában akkor még az a családnév szerepelt, amelyet apja szerb ősei hagytak rá: Jankovits.  „Hamis papírokkal járkálsz itt, egy hadiüzemben?” Két hatalmas pofon az amúgy is érzékeny fülére. A cingár kis embert mégsem vitték el--hiszen valóban bejelentett lakása volt az épületben--megelégedtek azzal, hogy összeverve, összerugdosva, félholtan, egy sarokba dobták és kutattak tovább.

 A Katolikus Legényegylet vezetőjét is elhurcolták, és októberben a lap megszűnt. Érdekes módon, a Mária Kongregáció című havi folyóirat, persze szigorúan cenzúrázva, egyelőre még működhetett. Ijjas átadta a szerkesztői pozíciót egy fiatal jezsuita páternek, Izay Gézának, aki akkor jött fel Szegedről.  Nagy örömömre, P. Izay maga mellé vett afféle famulusnak, hogy azt is megtanuljam, hogyan válnak az önálló cikkek folyóirattá. Izgalmas élmény volt—-kijátszani a cenzúrát, és egyben megismerkedni a lapszerkesztés gyakorlati oldalával.

 Csak két példát említek.  A cenzúra átengedett egy ártatlannak látszó bibliai idézetet—magától Jézustól származik: „Az én békémet adom nektek!” A végső, nyomtatott lapon az ÉN ki volt emelve, és a mellékelt illusztráció - amelyet a cenzúra elfelejtett összevetni a szöveggel--egy felfegyverzett, kidülledt szemű, ordító egyenruhás alakot ábrázolt.

             A másik példa?  December közepén már a januári számon dolgoztunk. P. Izay és velem együtt két másik fiatal munkatárs a nyomdában az utolsó részleteket ellenőriztük a

kiszedett, nyomda kész fémtálcákon.  Egyszerre az atya felkiáltott: „Ki innen!” Természetesen, habozás nélkül követtük. Fél háztömbnyire sem jutottunk, amikor a nyomda telitalálatot kapott.  Éreztük, az Isteni Gondviselés mentett meg.  De mikor másnap visszamentünk megnézni a romokat, Atya csak annyit mondott, „Na, most kiszedhetjük az egész számot előlről.”  A fémbetűkön ott éktelenkedtek a kitörött ablakok üvegszilánkjai.

             Mindenkinek, aki akkor Magyarországon élt, megvannak a saját személyes emlékei azokról az emberpróbáló időkről. Az én életem az egyetem és a Mária Kongregáció körül forgott. Egy időre el is költöztem otthonról, kollégiumban éltem, sőt Viski professzorék házivendége is voltam pár hónapig, és csak akkor tértem vissza a szülői otthonba, mikor már közeledett a front. 

             Novemberben még megjelent egy hosszabb cikkem, „Szent Mihály a nép életében,” a Mária Kongregáció-ban, egy másik, „Szent Erzsébet asszony,” a Sziklán állunk-ban. Ezek

a Vetés-ben folytatott és erőszakosan félbeszakított vallásos néprajzi kutatómunkám folytatásai voltak, tanúsítva a hatást, amelyet az Ijjas Antallal töltött fél éves együttműködés még mindig kifejtett írói munkámon.  De már elkezdtem más témákról is publikálni: zenéről, könyvekről-- akár írói álnéven is, hogy ne szerepeljen a nevem túl gyakran --ahogy a Mária Kongregáció folyóirat szükségletei diktálták.

             Amint azt a „Fekete karácsony” című novellámban később (már Amerikában és angol nyelven, álnév alatt,) megírtam, Budára épp Karácsonyeste törtek be az orosz seregek, nem keletről és északról, amit vártak, hanem nyugatról és délről.  Ennek emlékét őrizte sokáig a név: Vörös Hadsereg Útja. A mi családunk akkor Pesten lakott, a Baross utcában, ott „szabadultunk fel,” 1945 február hó első napjaiban.

             Egyik első utam az egyetemre vezetett, mert megtudtam, hogy Viski professzor, akinek a felesége a nyilas időkben „nem minősült árjának,” oda menekült.  Apám meg kívánta köszönni neki, hogy a nehéz időkben otthont nyújtott nekem.  Egy kis sonkát küldött neki általam—sohasem felejtem el, ahogy ez a nagy tudós könnyes szemmel forgatta kezében „a kincset.”

 Sajnos, későn érkezett.  Egyetemi professzori hivatalában ugyan területen kívüliséget élveztek feleségével együtt, de bevásárolni nem volt módjuk. Bár az ostromot túlélte, orvosi szakvélemény szerint alultápláltsága miatt „éhen halt.”

             (Ide tartozik a világhírű matematika professzor, Fehér Lipót korábbi története is. A vérszomjas nyilasok megjelentek a Múzeum körúti „gólyavár”előtt, azzal a szándékkal, hogy mint zsidót elhurcolják.  Azonban a bátor Rektor, a piarista Korniss Gyula, a filozófia professzora és később nekem is kedves tanárom, tudomást szerzett a tervezett merényletről.  Teljes hivatali öltözékében, palástban, nyakláncon függő pecséttel, súlyos rektori botját két kézre fogva, az épület vasrácsos kapujában, szétvetett lábbal, elállta a betolakodók útját, és ahogy azok közeledtek, egymás után akkorát ütött a fejükre, hogy megfutamodtak.  Ez még Szálasi hatalomra jutása előtt történt, 1943-ban.)

 Az 1944-es év, minden megpróbáltatása mellett, hozott egy fontos elismerést is Ijjas Antalnak.  Bangha Páter halála után ő kézbe vette a közösen írt A keresztény egyház történetét és utánozhatatlan stílusában teljesen újjáírta színesebben, emberközelbe hozva a száraz tényeket.  Az eredmény egy teljesen új mű lett, egy 685 oldalas remekmű. Címe: Húsz esztendő viharában: Az egyház és a pápaság története. A szegedi egyetem Egyháztörténeti Fakultási dékánja, amikor kéziratban elolvasta az egyre növekvő, fejlődő magnum opust,felismerte hogy az sokszorosan felülmúl egy doktori disszertációt mind eredetiségben, mind tudományos súlyban.  Ennek a könyvnek a szerzője megérdemli, hogy egyházdoktori címet és rangot kapjon. Így lett szerkesztőm már a nagy mű kinyomtatása előtt DOKTOR Ijjas Antal.

                És ez a nagy ember továbbra is rajtam tartotta a szemét. Szerető gonddal figyelte, hogy az új világban egyre jobban belemerülök abba a munkakörbe, amit úgy lehet jellemezni: diákvezér.  Szerkesztőtársammal, Balassa Évával, nekivágtunk, hogy megírjuk a Katolikus Diákszövetség történetét. De nem csak a katolikus diáktársakkal foglalkoztam. Megfigyeltem, hogy a nyilas rémuralom és a szovjet katonai megszállás szélsőségei között, a politikai spektrum igen széles ívet írt le.  A magyar diákság nagy többsége elsősorban ÉLNI akart.  Békében élni, zavartalanul tanulni. Végre úgy tűnt, hogy ennek is eljött az ideje. De az egyetemnek súlyos problémái voltak: romos épületek, kifosztott raktárak.  Felmerült az ötlet, hogy érdemes lenne különválasztani a humán tagozatot a természettudományitól és az orvostanhallgatókat is máshová helyezni el… De hogy kezdjünk hozzá? Hát úgy, ahogy a nyugati demokráciák csinálják! Szervezzünk pártokat, válasszunk magunknak vezetőket, aztán döntsön a demokratikusan megválasztott diákparlament!

             Hogy, hogy nem, egyszerre azon vettem észre magam, hogy én lettem ennek a CENTRISTA FRAKCIÓNAK A VÁLASZTOTT VEZÉRE. Nevet is adtam neki: Pázmány Péter egyetemén, legyen „Pázmány Lista!” Derítsük ki: Mit akar a többség?

             A magyar nép nem is lenne magyar, ha egyet tudna érteni...Mi sem természetesebb, mint hogy ellenpártok is alakultak. Voltak, akik titokban visszasírták a dicstelenül kimúlt szélsőjobboldali múltat—és voltak, akik bedőltek a szélsőbaloldal által kínált mézesmadzagnak.

             DE: a választás minket igazolt, a centristákat, a Pázmány Listát!  Elsöprő győzelmet arattunk.

 Ebben, egymagában nem volt semmi új, kivéve egy faktort, amit nem tudhattunk, nem láthattunk előre.  Mindez történt 1945 elején, amikor még EGYETLEN ORSZÁG sem tartott szabad választásokat! MI TARTOTTUK AZ ELSŐ SZABAD VÁLASZTÁST KÖZÉP-KELET EURÓPÁBAN! És ami még ennél is nagyobb szenzációnak számított: „Laposra vertük a komcsikat!”  Erre senki sem számított, legkevésbé a kommunisták, akik naivul azt képzelték, az újonnan felhabzsolt területek lakói repesve várják, hogy ők legyenek a Nép új vezetői.  És csalódtak.

             El lehet képzelni, hogy mi, akik a Pázmány Lista megválasztott képviselői voltunk, milyen buzgalommal láttunk munkához a diákság és az egész egyetemi szervezet érdekeinek

elő mozdításához. Lépten-nyomon tapasztaltuk, mennyire mögöttünk állnak, nemcsak az egyetemi közösség tagjai, hanem kívülállók is, a közvélemény, a sajtó. De az igazi meglepetés 1945 szeptemberében ért minket. Serédi Jusztinián esztergomi bíboros és hercegérsek még 1945 tavaszán elhunyt. A pápa, XII.Piusz, Mindszenty Józsefet jelölte ki utódjául.

             A köztiszteletben álló egyházi férfiú először vonakodott, de aztán elfogadta a kitüntető, de egyben roppant felelősséggel járó megbízatást. A bíborosi kalap átvétele, (több más bíboros-jelölttel együtt,) azt jelentette, hogy titkárával, Zakar Andrással együtt Rómába kellett utaznia.  A szertartás után, óriási meglepetésünkre, nekünk, a Pázmány Lista korábban megválasztott képviselőinek, hivatalos audiencián kellett jelentkeznünk a bíborosi irodában.  El sem tudtuk képzelni, mi áll a meghívás mögött. Hamarosan megtudtuk.

  A Bíboros Úr kitüntető kedvességgel fogadott.  Utólag gratulált nekünk elsöprő választási győzelmünk elismeréséül, aztán pedig közölte velünk: amit mi csak egy szerény egyetemi választásnak hittünk, sokkal több annál.  A háború után most először történt meg az, hogy egy teljesen szabad választásban az újonnan politikailag függetlenné vált választók kimutatták, hogy nem hajlandók alávetni magukat semmiféle idegen hatalomnak és világnézetnek.  Felszólított, hogy térdeljünk le. Az áldás, amit Rómából hozott nekünk, magától Őszentségétől, XII. Piusz pápától jött! További eredményes munkálkodást kívánva, kegyesen utunkra bocsátott. 

 Sajnos, az ünnepnek idővel megjött a böjtje. Az a pofon, amit a kommunista jelölteknek a mi abszolút többségünk adott az ő öt százalékos támogatásukkal szemben, nem maradhatott megtorlás nélkül.  Számos fegyvertársunk került börtönbe, Recskre, vagy tűnt el nyomtalanul. De ez még évek kommunista aknamunkája után következhetett csak be.

 Az Actio Catholica—-mint a neve is mutatja—katolikus akciót jelent.  Az egyháznak ez a szerve foglalkozik olyan feladatokkal, mint például egyesületek szervezése, karitatív tevékenységek, és a sajtó. Ijjas Antal már 1945-ben         részt vett egy, a szakmájába vágó feladattal: újjáteremteni a katolikus sajtót.  Létezett ugyan egy, a maga nemében kitűnő hitbuzgalmi folyóirat, a Szívújság, de ebben az új világban másra volt szükség.  Alapítani kell egy orgánumot, lehetőleg egy hetilapot, amely hivatott kielégíteni a magyar nemzet kulturális igényeit, tájékoztatni a főbb politikai, gazdasági fejleményekről, és mindezt pártpolitikától függetlenül.

             1946 első napjaiban örvendetes meglepetés ért.  Baross utcai lakásunkban felkeresett Ijjas Antal. Kerülő úton kezdte: beszámolt a tervezett új folyóirat céljairól, és megkérdezte: tudnék-e ajánlani valakit, aki egy ilyen jellegű folyóiratban vezethetné a film rovatot.  Rövid gondolkodás után úgy véltem, ezt én magam is szívesen elvállalnám.  Szélesen elmosolyodott: „Reméltem, hogy ezt fogja mondani!”           

             Így kezdődött. Az Új Ember, mert ez volt a lap neve, valóban új hangot jelentett a magyar sajtóban.  Tárgyilagos, de ugyanakkor jól informált és bátor.  Bár csak százezer példányt engedélyezett a rendszer—ellentétben a kommunista pártlappal, a milliós Szabad Néppel, melynek többsége aztán olvasatlanul zúzdába került, az Új Embert kézről kézre adták. Mint filmkritikust, nem kis büszkeséggel töltött el a tudat, hogy családok ezrei—és nem csak katolikusok—az én szakvéleményem alapján döntik el, hogy melyik filmet érdemes megnézni.

 Hamarosan más megbízásokat is kaptam. Riportokat írtam a külföldi segélyakciók működéséről.  Egy ilyen alkalommal maga Minszenty kardinális is asztalhoz ült az amerikai segély misszió által megnyitott konyha felavatásán. Megkóstolta az elébe tett levest, de nem sokat fogyasztott belőle. Közel ültem hozzá, és hallottam, amikor mosolyogva odasúgta a szomszédjának, az asztalfőn ülő missziós vezetőre célozva, „Amit főzött, egye meg!” Ez meglepett, mert tudomásom szerint, nem volt szokása viccelődni. De aztán eszembe jutott egy történet, amit Antitól hallottam.

             „Még kisdiák voltam, mikor egy nyári vakációt Zalaegerszegen töltöttem.  Akkor, mint tudja, a katolikus iskolákban igazolványt kellett hozni, hogy nyáron is eleget tettünk a misehallgatási kötelezettségünknek. Mindjárt első héten jelentkeztem a szigorúságáról híres

plébánosnál, akit akkor még eredeti nevén Pehm Józsefnek hívtak.  Bejelentettem, hogy itt leszek egész nyáron, és minden vasárnap be fogok jönni a sekrestyébe szentmise után, hogy aláírassam a bizonylatot.  A plébános úr meghallgatott, aztán ellentmondást nem tűrő hangon hozzátette: ’És minden mise ELŐTT is be fogsz jönni!’ Most, hogy már jól ismert, elmondtam neki ezt a gyermekkori élményemet és ő JÓT MOSOLYGOTT rajta. Gondolom, ő is emlékezett az esetre és értékelte a benne rejlő humort.”

             Tehát, a közhittel ellentétben, igenis volt humorérzéke. Ám ez néha egyenesen félelmetes is tudott lenni. Riporteri minőségemben fültanúja voltam a híres/hirhedtté vált mondásának: „Magyarország három dúlást élt át: volt a tatárdúlás, a törökdúlás, és a felszabadúlás.” Ezt a hatalom nagyon zokon vette tőle.

             1946 tavaszán az angol tanszék vezetője, Yolland Professzor felhasználta az alkalmat, hogy elhagyja az országot és visszatérjen hazájába. Kitűnő tanerők vették át az előadások és szemináriumok munkáját: Országh László, Róna Éva, sőt egy amerikai vendég tanár is, Joseph St.Clair, aki Magyarországról vándorolt ki évekkel korábban.  Megnyílt az Amerikai Könyvtár is, a Követség épületében, és én lelkesen látogattam.  Elhatároztam, hogy egy amerikai irónőről fogom írni magiszteri és később doktori disszertációmat, mégpedig Willa Catherről. Mindent elolvastam és kijegyeztem, ami akkor Magyarországon elérhető volt róla és műveiről. 

             Megnehezítette dolgomat, hogy a tanszék nem volt hivatalosan betöltve.  Egyetemi téziseket professzorok irányítanak. Nem várhattam, amíg új professzort neveznek ki.  (Szenczi Miklóst csak röviddel doktori szigorlatom előtt sikerült hazacsalogatni Angliából.) Ekkor jött ismét segítségemre Ijjas Antal.  Ő, aki megszerkesztette a gigászi művet, „Az egyház és a pápaság történetét,” rövid idő alatt megmutatta, hogyan lehet a rengeteg összegyűjtött anyagból világosan áttekinthető tézist formálni.  Ezért örökké hálás leszek neki.

             Tulajdonképpen akkor ismertem meg, mint magánembert.  Megengedte, hogy—amíg a pápaság történetének nyomdába kerülésén végezte az utolsó simításokat -- nagy hivatali lakásában én is dolgozzam egy oldal-asztalkán. Felesége, Margó, akit ő gyöngéd kedvességgel Margitkának nevezett, baráti figyelmességgel biztosította, hogy mindig volt kéznél kávé és valami ropogtatnivaló.  Néha ő is csatlakozott hozzánk, egy kis fesztelen beszélgetésre.  Ilyenkor is mindig tanultam valamit. 

 Anti egyforma könnyedséggel tárgyalt Tolsztojról és a pesti irodalmi élet szereplőiről.  Tőle hallottam egyik kedvenc írónőm, Gulácsy Irén halálának tragikus körülményeit: a bomba, amely szétzúzta az otthonát, őt magát is felismerhetetlenné tette.  Barátja, Possonyi László agnoszkálta a gyűrű segítségével, amelyet valaha ő adott neki…Elbűvölő „waccsolásával” Anti úgy  mutatta be Horváth Bélát,  mint „a nagy katolikus és pohnográf költőt.”

                        A doktorátus előfeltételeként le kellett érettségiznem görögből.  Antinak egyik őse görög volt, és ő mosolyogva mesélte, hogy ő annakidején olyan könnyen tanulta meg a görögöt, ”mint egy elfelejtett anyanyelvet.” Le is ült velem, és együtt olvastuk János Evangéliumát, görögül.  Átmentem.  Ő pedig, régi domonkos kispapi évei emlékére, még mindig elmondta a napi breviáriumot, latinul.  Még most is szinte látom, ahogy rója a lakás hosszú szőnyegét, hangosan olvasva és szinte kívülről mondva az olyan jól ismert szent szöveget. 

             A másik személy, aki felmérhetetlen segítséget nyújtott nekem, maga az amerikai irodalom vendég tanára volt, eredeti nevén Szentkirályi József.  Nála kollokváltam, és a végén, legnagyobb meglepetésemre megkérdezte tőlem, „Miért nem pályázik meg egy amerikai ösztöndíjat?” „Hát lehet?” El sem mertem hinni, de megtettem. Elmondtam mesteremnek és akkor már barátomnak, Antinak, hogy miről van szó, bár igazában nem tudtam, van-e esélyem.  Végre elérkezett a nagy nap: 1948. július 10. Magyar-angol szakos tanár voltam, és úgy írhattam a nevemet: Dr. Hunyadi Dalma.  Csodával határos módon még azt is sikerült elérnem, hogy Budapesten kaptam állást, a Margit Gimnáziumban, ahol hajlandó voltam elvállalni, hogy a bentlakó diákok mellett felügyelő tanár is leszek. (Kezdő tanároknak általában vidéken kellett néhány évet tölteni, mielőtt a fővárosba kerülhettek. De nekem fontos volt, hogy Budapesten lakhassak, hogy továbbra is betölthessem filmkritikusi megbízatásomat az Új Embernél.) 

 Még szeptember végén hivatalába hívott Ijjas Antal. Titokzatos mosollyal átadott egy borítékot. Tartalma: egy latin nyelvű ajánlólevél Mindszenty kardinálistól, két példányban.  Ez a levél lett a „szezám tárulj!” amely - sok nehézség és veszélyes kaland után - eljuttatott Amerikába. De ez már egy másik történet.     

                 Sok évvel később, 1962-ben, mikor férjemmel együtt viszontláthattam szülőhazámat, természetesen meglátogattam Antit. Beszámoltam neki az amerikai egyetemeken végzett munkámról, tanításról, de publikációkról is.  Egyik novellám, „Az utolsó alkalom,” különösen megtetszett neki, hiszen az ő módszerét használtam: kutatásaimmal kiegészítettem „a feljegyzett történelem egyik üres lapját” és képzelőtehetségemmel elevenné tettem azt.

             Azonnal elhatározta, hogy ő maga lefordítja magyarra! Úgy beszélt róla: „A te nagy novellád.” Saját kezűleg nyújtotta be a Vigiliának.  Örök sajnálatomra, a szerkesztő „túl merésznek” tartotta az akkori politikai helyzetben, és a fiókjába süllyesztette.  El is veszett. Később én is lefordítottam, de mindig az az érzésem, nem ez az igazi. Ijjas fordítása jobb volt. 

              Legkedvesebb emlékem egy későbbi látogatásomra int vissza. Sí-balesetet szenvedtem és sokáig mankón kellett járnom. Jó ötletnek tűnt, hogy a világhírű Lukács fürdőben keressek segítséget, és valóban segített. Minden nap mankón sántikáltam a medencéhez, és fél órás úszás után, ideiglenesen félre is tettem a mankót. De „a külvilágban” még nem éreztem magam biztonságban mankó nélkül. A fürdőt elhagyva, újra elővettem.

             Így ment ez egy-két hétig.  Közben persze el-ellátogattam Antihoz, sőt egyszer ő is eljött elém a Lukácsba.

             Természetesen, megfigyelte, hogy mit művelek a mankóval. Mikor kiléptünk a Lukács fürdő udvarára, határozottan így szólt: „Ideje, hogy ezt a mankót felakasszuk ide, erre a falra, a többi mellé.  Már nem lesz rá szükséged.” Valóban így is történt.  Kart karba öltve elsétáltunk egy régiségboltba.  Ott kiválasztott nekem egy elegáns női sétapálcát. A mahagóni pálca azóta eltört. De mai napig őrzöm a cizellált ezüst fogóját. Ha a kezembe veszem, úgy érzem, még mindig kézen vezet, mint annyiszor a múltban, szeretett Mesterem, Ijjas Antal.

 Ballószög, 2010

Dr. Hunyadi Dalma

 

"Az utolsó alkalom" eredeti angol verziója is már rajta van a Honlapon, Fiction in English alcím alatt, "The Last Chance" címmel, a Mindszenty-levél pedig, a Levelek érdekes emberektől között."

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.