Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Damaszkuszi út a XX. században II

2010.07.06
Ez az esemény úgy hatott Stephen-re,  elmondása szerint, hogy úgy érezte magát ahogy elképzelte a bibliai Saul érzett, amikor a Damaszkuszi úton  hirtelen „lezuhant magas lováról.” Ez lett élete leg-sorsdöntőbb élménye.
 
        Legtöbb ember, ha váratlanul óriási sorscsapás éri, a
Sorsot vádolja, megkeseredik. Ő viszont így gondolkozott:
 
„Ha Isten olyan keveset törődött volna velem, mint én Ővele, hol lennék most?” Ettől fogva elkezdte keresni az Istent--és meg is találta. Elkezdett templomba járni, neves prédikátorokat hallgatni, intenzíven olvasta a Bibliát és más vallásos irodalmat, legfőképpen pedig elkezdett imádkozni. Új állást kellett találnia, és Illinois államba költözött, kitanulta a portland cement szakirodalmát, és ezen a számára harmadik új szakterületen is hamarosan elismert vezető lett. Új otthonában tagja lett az evanstoni First Baptist Church-nek, vasárnapi iskolát tanított, sőt hamarosan ő lett a Dékánok Testületének az elnöke. Amikor Esther ügye lezárult és ő állás nélkül maradt, ő is Evanstonba költözött. Gyermekeikkel együtt ő is templomjáró lett. Az igazságtalan meghurcoltatás, melyet elszenvedett, megviselte egészségét és 1959-ben meg is halt. De Stephen élete végéig azon igyekezett, hogy szolgálja Istent és embertársait.
 
Isten kegyelméből, több mint negyed évszázadig a felesége lehettem, és így tanúja voltam, milyen egy igazi keresztény. Most csak két példát emelek ki. Rajta kívül nem ismertem senkit--bár bizonyára van több ilyen ember is-- aki szó szerint vette a Krisztusi parancsot: „Imádkozzatok ellenségeitekért.” Minden este, amikor egymás karjaiban esti imánkat mondtuk, férjem külön megemlékezett McCarthy szenátorról és kérte számára Isten megbocsájtását. (Ez a közös esti ima volt egyébként, meg vagyok győződve, boldog házasságunk legfőbb titka.)
 
A másik példa, melyet említeni szeretnék, azt illusztrálja, hogy a maga visszafogott módján hogyan tudott másokra hatást gyakorolni. Második közös utunkon a Szovjetunióban, a novoszibirszki egyetemi városban töltöttünk egy hetet, Borjeszkov Professzor meghívásának téve eleget. A mindennapos laboratórium-látogatások alatt férjem annyira elnyerte a hallgatók, tanárok és tanársegédek szeretetét és bizalmát, hogy külön meglepetést készítettek nekünk. Kibéreltek egy hajót, és elvittek egy egész napos kirándulásra az úgynevezett „Obi Tengeren.”(Mert valóban, az Ob folyót úgy felduzzasztották, hogy tengernek lehet nevezni egy szakaszát.) Félre ültem, és csendben figyeltem, hogy ostromolják kérdéseikkel. Ilyeneket kérdeztek: „Professzor Brunauer, hisz Ön Istenben?” és  „Miért? Hiszen Ön egy világhírű természettudós! Hogyan tudja a kettőt összeegyeztetni?” Ő nem ’prédikált,’ csak felelt a kérdéseikre, és halk, szerény, de őszinte szavai lebilincselték ezeket a--többnyire fiatal--szovjet embereket, akik egy ateista világszemléletben nőttek fel. Brunauer Istvánt azok, akik ismerték, már „megtérése” előtt megtisztelték azzal a bibliai jelzővel, „a béketeremtő,” mert kivételes tehetsége volt arra, hogy ellenséges nézeteket képviselő munkatársait közös nevezőre hozza tudományos vagy politikai vitákban. Ezt a tehetségét érvényesítette most is, amikor Istenben való hitéről volt alkalma bizonyságot tenni.
 
Miután „megfutotta útját,” eljött a végső megpróbáltatás: szembenézni a halállal. Élete folyamán általában jó egészségnek örvendett, de egy napon , két egymást követő kórházi kezelés után, a professzor közölte vele, hogy szervezetében három aneurizmát fedeztek fel, és ezek bármelyike--bár még élhet évekig--egyszerre, pillanatok alatt végez majd vele. Ő ezt az információt igazi keresztényhez méltó lelki nyugalommal vette tudomásul.
 
 Számot vetett magával, és együtt elhatároztuk, mi az, amit még el kell végeznie, és amit még szeretne megtenni, ha lehet. Leányaitól elbúcsúzott. Aztán eltervezte, hová szeretne még elutazni. Első választása a Szentföld volt, a második Magyarország. Azután még szerette volna viszontlátni Brazíliát, melyet csak háborús körülmények között látott annakidején. Ez sikerült is. Megértük ezüstlakodalmunkat, utána pedig még hat hónapot. Azon az éjjelen, 1986 július 6 hajnalán, adta nekem az elképzelhető legnagyobb ajándékot. Azt mondta: „Úgy szeretnék még SOK évet élni Veled.” Ez volt a búcsúja.
 
Másnap délben sápadtan jött le az ebédhez. Arca feszült volt. Kérdeztem, „Bevigyelek a kórházba?” Szótlanul rábólintott. Elindultam a kocsi kulcsért, de már csak egyetlen jaj-t hallottam. Visszafordultam. Arca krétafehér volt,  lelke pedig útban az Úrhoz. 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.