Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy nap Danilóval

2008.12.15

Egy nap Danilóval

 

            A kecskeméti házat pontosan reggel kilenckor hagytuk el.  Hűvös márciusi reggel volt, 1945-ben.  A baj kilenc óra öt perckor kezdődött.  Hárman voltunk: tizenöt éves öcskösöm akit egyszerűen úgy hívtunk: a Kölök, jómagam, és Danilo, jugoszláv barátom és testőrünk. Békésen mentünk az országúton. Utolért egy unottnak látszó orosz katona, aki egy sovány, szomorú lovat ösztökélt.  Danilo megkérdezte, felvenne-e minket.  Unottan rábólintott.  Felugrottunk.  Nem számítottunk arra, hogy a kocsi aljában egy orosz altiszt aludt, részegen. Kinyitotta véraláfutásos szemét és elordította magát: „Rohadt német kémek!”

 

            Szerencsére, Danilo gyorsabb volt.  Rászegezve pisztolyát, kényszerítette az oroszt, hogy tekintse meg az okmányait.  Még egy ilyen félművelt altiszt is belátta, hogy az okmányok hitelesek voltak, de nem volt boldog.  Okosabbnak tartottuk, hogy gyalog folytassuk utunkat.  Ilyen volt az egész nap.  Volt benne rum, erőszak, és ruszkik.

 

            A Danilo név Lehár „Víg özvegy” című operettjéből származhatott, de barátomnak nem volt énekhangja.  Helyette volt géppisztolya  és számos rumos demizsonja.  Gondolom, rendelkezett családi névvel is, de egyben kétlem, hogy az azonos lett volna az okmányain találhatóval.  Olyan szép volt, mint egy Rafael-angyal: tökéletes arcvonások és alkat, de mégis baj volt az összhatással.  A jugoszláv tiszti egyenruhához civil nagykabátot viselt.  LILA civil nagykabátot.

 

            Nos, én a barátja voltam és elviseltem a lila nagykabátot, de aznap reggel megbántam, hogy olyan engedékeny voltam.  Danilo, aki általában nyugodt természetű volt, most dühöngött.  Szeme villámlott, ajka remegett.  „Az a gazember német kémnek nevezett!” sziszegte.  Látva meglepetésemet dühkitörésén, nyugalmat erőltetett magára. Vállat vont.

 

            „Csak gondoltam, hátha gyorsabban odaérünk kocsival.”

 

            „Az a hülye kabátod tette,” válaszoltam.  „Micsoda ötlet!  Ha Magyarországon most egy majom-hadsereg nyüzsögne, az se tűrne meg egy lila kabátos kapitányt…Direkt felhívja rád a figyelmet.  Az egész Nagy Alföld úgy ismer, mint „a lila kabátos kapitányt!”

 

            Érdekes módon, ez a gondolat megnyugtatta.  Visszanyerte szokott flegmáját.

 

            „Mindegy,” mondta.  „Háború van.”

 

            Valójában, akkorra már a háborúnak vége is volt.  De Danilo számára ez a kifejezés, „Háború van,” egyetemes jelentőségű volt.  Lukas volt a csizmája?  Nem telt neki új kabátra?  Megvolt a válasz. „Nicsevo, vojna!”

 

            Mint már említettem, Danilo jugoszláv kapitány volt, egyike a győzelmes Szövetségeseknek, tagja a Megszálló Hatalmaknak a leigázott Magyarországon. Orvos unokabátyám, Elek, szerencsésnek számított, hogy épp hozzá szállásolták be, hiteles szovjet kísérőkkel, pár nappal az előtt hogy családom és én megérkeztünk a kiéhezett Budapestről.  Megkapta az egyik utcára néző szobát.  A másik Elek rendelőjéül szolgált. Éjjel vagy nappal, a kapucsengő megszólalhatott és egy szovjet hős kezelést követelt.  A szigorúan zárt kapu ki-nyílt, a hős lelengedte a nadrágját – vagy, hősnők esetében – felemelte a szoknyáját, megkapta a penicillin-adagját, rendbehozta öltözékét, és távozott.  Fegyverüket sosem engedték ki a kezükből.

 

            Elek családja is ott lakott, és most mi is ideiglenes menedéket kaptunk a házban: szüleink, öcsém, és én.  És – bár Danilónak mindenki örült, hiszen védelmet jelentett illetéktelen betolakodók ellen – az én jelenlétem nem okozott örömöt.  Ez azért volt, mert Danilo azzal mutatta ki irántam érzett barátságát, hogy szerenádokat adott nekem.  Mint már említettem, énekelni nem tudott, így tehát automatikus fegyverével ritmikusan lövöldözött. .Azért is haragudtak a rokonok, mert minden reggel misére mentem.  „Nem jó, hogy látnak itt egy fiatal nőt jönni-menni,” vélték.  Így hát Danilo minden nap elkísért a templomba, oda-vissa, pedig, mint mondta, nem is katolikus.  Egyszer megkérdeztem, milyen vallású.  „Nihilista,” volt a válasz.  „Jeligém: ’nyicsevo, vojna!’” Valahogy nem hittem neki.

 

            Eleinte nem is volt közös társalgási nyelvünk.  Ő nem tudott sem németül, sem angolul, így elhatároztam, hogy megtanulok tőle oroszul.  Különben is idegesített, hogy a városban szerteszét olyan nyelvű feliratok voltak, melyeket nem tudtam elolvasni.  Ő értett egy kicsit magyarul.  De kézjelekkel és mosolyokkal jól megértettük egymást.  Például észrevette a Kölök cserkész-liliomát.  Beszaladt a szobájába és kihozta a saját cserkész-jelvényét.  Egyúttal hozott egy demizson rumot is. Általános koccintás következett.  Végül kihozott két pisztolyt és az egyiket a kezembe adta.  Ettől a család megmerevedett. Én élveztem a helyzetet.

 

            Komoly szolgálatot nyújtott a családnak, amikor apámat elkísérte a Városházára, és közbenjárt, hogy apám engedélyt kapott egy magánvállalkozásra.  Vett egy öreg szekeret és egy kimustrált lovat – Musztángnak hívták – és attól fogva rendszeresen felutazott Budapestre, káposztát és krumplit szállítva a kiéhezett városiaknak.

 

            Barátságunkat legtöbben nem értették meg, pedig oka egyszerű volt. Család nélkül, honfitársak nélkül, szinte fájhatott neki a magány.  Talán emlékeztettem egyik húgára. Megbízott bennem, én pedig megérdemeltem a bizalmát.  Amiről beszéltünk, köztünk maradt.

 

             Pedig spekuláltak eleget a rokonok.  Hogyhogy ő az egyetlen jugoszláv a városban? Ki küldte ide? Kik  a felettesei?  Mit csinál egész nap, mikor nincs itthon? Mise és reggeli után felvette azt a borzalmas kabátot és elment és aztán mintha elnyelte volna őt  föld.

 

            Egyszer, egyetlenegyszer, beengedett a szobájába és –mintegy véletlenül – megmutatta, hol  tartja a fegyvereit, okmányait, kulcsait.  Sőt még egy rádió adó-vevője is volt ott elrejtve.   Titkunkat egy icipici csókkal pecsételtük meg—még a legszigorúbb cserkész-parancsnok se róhatott volna meg érte.

 

            Bármilyen plátói is volt a kapcsolatunk, a család egyre nyíltabban célozgatott arra, hogy kicsi a ház ennyi embernek.  Ez igaz is volt.  Így történt, hogy azon a bizonyos márciusi napon mi hárman elindultunk Katonatelep felé, hogy megnézzük, milyen állapotban élte túl a háborút kis öt holdas szőlőnk Déltájban érkeztünk meg.

 

            Útközben annyi üszkös romot láttunk, hogy örömmel konstatáltuk: a falak és a tető túlélték a viharokat. Kulcsra persze nem volt szükség: az ajtó tárva-nyitva állt, és az ablakok is szabadon engedték  be a friss levegőt         Besétáltunk.

 

Felesünk sietve érkezett és bizonykodott, hogy nem ő csinálta.  Hittünk neki. Nincs az a becsületes magyar dolgozó, aki így át tudna alakítani egy normális vidéki házat…A tükrök céltáblák lettek, a zongora teteje volt az asztal, a toalett a mosogató és vica versa, a bútor fel lett aprítva tűzifának, és fatönkök szolgáltak székekül. Csak lezseren, mintha otthon lennénk…Az egyetlen eredeti mozzanat az volt, hogy a villanydrótokat kihúzták a falból és gondosan összetekerték őket, úgy  hogy egyetlen meztelen körte világította meg az egész épületet.  Ahová a körte fénye nem ért el, oda gyertyákat tettek.  Így sokkal otthonosabb volt az egész.

 

A feles pedig így szólt: „Ha esetleg szeretnének visszaszerezni egyet-mást az elzabrált holmikból, van egy tanácsom.  A telek végében, a vasúton túl, van egy vacak kis kunyhó.  Van ott egy bizonyos nőszemély, aki jól összebarátkozott a ruszkikkal.  Talán, ha a kapitány úr…” és itt tisztelettel sapkáját illette Danilo irányába, „megmutatná neki a pisztolyát…De most először is együnk valamit!”

 

Ahogy kiértünk az udvarra, úgy öntött el a béke, mint egy símogató tengerhullám. Egy kis mélyedésben, sátorszerű kopár borostyán-folyondárok alatt állt egy csendes szende Madonna szobor.  Öcsém és én letérdeltünk a vékony hószőnyegre, a  két férfi némán állt mogottünk.  Aztán hűséges felesünk megszólalkt:

 

            „Mikor azok a katonák megérkeztek, és akkor is amikor elvonultak, az orosz őrnagy aki vezette őket, a szobor elé állt a géppuskájával. Hallottam, amikor kihirdette: ’Ez itt a Moszkva Madonna. Ha közületek bárki olyan ügyetlen lenne, hogy meglőki a tankjával vagy valami, azt lelövöm, mint egy kutyát!’”

 

Öcsém megmondta a Szűznek, hogy ő mindig biztos volt abban, hogy a Szűz megvédi a házat és az egész szőlőt. Mindnyájan megköszöntük a Hölgy segítségét, és kifejeztük azt a meggyőződésünket, hogy ha van Valaki, aki meg tudja szelídíteni ezt a vad és kiszámíthatatlan kamaszbandát, az a Valaki Ő, a Szűz, karján a Gyermekkel.

 

Megebédeltünk, pihentünk egy kicsit, még lövöldöztünk is egy kicsit, hogy lássuk, formában vagyunk-e még, aztán elindultunk meglátogatni a nőszemélyt, aki olyan jó diplomáciai viszonyt létesített a megszálló hadsereggel. Rosszkor érkeztünk, éppen el volt foglalva. A kuncsaft egy temperamentumos kis ruszki volt, aki rossz néven vette, hogy megzavartuk Szó nélkül ráugrott Danilóra a magas ágy tetejéről, és alaposan helybenhagyta.  Pillanatok alatt a társa is csatlakozott hozzá, egy nagy, kövér orosz, Sztalin bajússzal díszítve.  Pillanatok alatt lefegyverezték Danilót. Hiába kérte, vizsgálják meg a papírjait.  Mielőtt magunkhoz tértünk volna, már fel is állítottak mindhármunkat a fal mellett, hol azt üvöltve, hogy német kémek vagyunk, hol pofonokat osztogatva, amiért tagadtunk. Aztán megfenyegettek, hogy öcsémet és Danilót lelövik.  Több se kellett nekem. Amíg a másik kettőt kötözték, sarkon fordultam és már ott sem voltam.  Csak egy gondolat élt bennem: segítség kell! Hallottam a kiáltozást, lövéseket, de sikerült.

 

            Szereztem is segítséget, de időbe telt. Meg kellett találnom a hadiszállásukat, a vasútállomáson.  Kezdetleges orosz tudásommal meg kellett magyaráznom, mi a baj. „Testvérem, …jugoszláv kapitány….odaát…két orosz katona…sok rumot ivott…elvette fegyvert…mondta, lőni fog…gyerünk!!!” Ezt a szót, „Davaj!” már nagyon jól ismertük.  El is indultunk. Még énekeltünk is.  Mindez időbe telt.  De mire odaértünk, már hült helyük volt.  Gondoltam, bevitték öcséméket Kecskemétre.

 

Mentőcsapatom tagjai csalódottak voltak.  Most mit tegyünk?  Meghívtak, töltsem ott az éjszakát, és folytassuk a keresést másnap reggel.  Figyelmeztettek, hogy már közeledik a sötétség, és, hogy egy fiatal nőnek nem tanácsos sötétben mászkálni…Minden hiába.  Csak egy gondolatom volt: meg kell mentenem öcsémet és Danilót.

 

Így hát elkísértek az országútig és megállítottak egy arra haladó orosz teherautót.  A vezető bele egyezett, hogy elvisz Kecskemét határáig, de aztán neki el kell fordulnia Budapest felé.  Az jó lesz..

 

Útközben, míg a márciusi szél fújta a hajamat, elgondolkoztam.  Úgy éreztem, megtaláltam az orosz lélek titkát.  Csak a lovagiasság érzékét kell felkelteni bennük, gondoltam.  Ki tudja?  Ugyanezek a kedves, segítőkész fiúk, más körülmények között talán veszélyesek lettek volna, és most mindent megtettek,  hogy segítsenek egy bajba jutott fiatal nőn.  Nagyszerű.  Már értek mindent.

 

Elértük a csomópontot, ahol az út elfordul Budapest felé.  Megérkeztünk.  A távolból, a leereszkedő félhomályból, még felderengett a Nagytemplom tornya  Nyolc         óra volt. Köszönetet mondtam, és leszálltam a teherautóról.

 

Még földet se ért a lábam, mikor éreztem, derékon kap valaki, sőt valakik, két oldalról szorítva a karomat.  „Velünk kell jönnöd!’  Rögtön megértettem.  Persze, statárium.  Ilyenkor már nem szabad az utcán járni.  Ellenkezés nélkül mentem.

 

De nem az őrszobára vittek.  Harsány fények helyett sötétség fogadott.  Goromba kérdések helyett suttogást hallottam, és puha kezeket éreztem magamon, amint szoknyámat tapogatták.

 

Ezek meg akarnak erőszakolni.  Nem akartam elhinni. Hogy lehet ez?  Tudtam, hogy ez szokott történni, megtörtént ezrekkel, de lehetetlen, hogy velem is…Nem.!! Majd lebeszélem őket.  Nem tűntek gorombának.  Igaz, látni nem lehetett őket—töksötét volt.  Csak abban voltam biztos, hogy ketten vannak, az a kettő, aki elkapott. 

 

Sikítani?  Minek? Úgysem hallaná senki. Csönd vett körül, csak egy férfi izgatott lélegzését hallottam. Keze, kabátujja puha volt.  Egy tiszt? Furcsa.  A kabátomat ki sem gondolta.  A szoknyámra koncentrált.

 

Az a szoknya!  Valóságban nem is szoknya volt, hanem culotte, egy szoknya-nadrág kombináció, ami akkortájt jött divatba.  Rendkívül praktikus viselet: meleg, mégis nőies szabású.  De a sötétben komoly problémát okozott az orosznak. Tudtam, hogy nem tud megerőszakolni amíg azt a ruhadarabot viselem, viszont egyszerűen el is vághatja a torkomat.

 

Egyelőre türelmes volt.  Valahogy meg szerette volna érteni a ruhadarab titkát. Én viszont arra koncentráltam, hogy nyugodt legyek, és őt se bőszítsem fel.  Minimális szókincsem latbavetésével, nyugtatni próbáltam.

 

„Ruszki soldat dobre csolovég…Ez nem szép dolog…Orosz katona jó ember…Ez nagyon nem jó dolog…”

 

Meg voltam győződve, hogy végülis nem lesz bántódásom.  Isten meg fog védeni.  Csak nyugodtan kell maradni, és hinni, bízni….

 

De a férfi kezdte elveszteni a türelmét.  Mozdulatait követve, észrevettem, hogy valamit kivesz a zsebéből.  Úristen, egy kést!   Meg fog ölni!

 

Nem, még nem.  Lassan, módszeresen, elkezdte levágni rólam a szoknyát.  Meg is sebezhetett volna, véletlenül vagy készakarva, de valahogy éreztem, hogy nem lesz bántódásom. A kés újra és újra végigszántott az erős szöveten, míg végül az egész inkább egy hawaii-i szalma-szoknyára hasonlított, de ő csak dolgozott.  Én pedig tovább suttogtam fülébe a nyugtató szavakat.

 

De eljött az idő, mikorra mindketten kifáradtunk.  Ekkor ő segítséget kapott a kísérőjétől.- talán az altisztje volt.  Én, holtfáradtan, a földre estem, és az altiszt lefogta a karomat.  A culotte szétesett, darabokra hullott.  Félmeztelen voltam.  Mostmár aktívan kellett védekeznem, ütöttem, rúgtam.  De elérkezett a pillanat, amikor elfogyott az erőm.  Úgy éreztem, mintha egy tőrt szegeztek volna a testemnek, hogy széthasítson.

 

„Segítség!!!” Egy ordítás, ösztönös  és állati, szakadt ki torkomból, egy utolsó, kétsébeesett kísérlet arra, hogy kiszabaduljak ebből a szörnyű helyzetből.

 

Aztán semmi.  Abszolút semmi.  Percekig feküdtem ott, azt sem tudva, elájultam-e, vagy meghaltam.  A rám nehezedő nyomás megszűnt, eltűnt.  Hűvös szellő játszott testemen.   Nem tudtam mozdulni.  Akkor fény hullott az arcomra.

 

„Sajnáljuk, kislány…Remélem, jól van.”

 

Tehát meghaltam…De miért beszél ez az angyal oroszul?

 

Kinyitottam a szememet.  Féltő, gondterhelt arckifejezéssel, orosz katonák álltak mellettem, kézilámpássaé.

 

„Mi szovjet patrol.  Hallottuk kiáltást.  Lőttünk.  Azok gazfickók—elszaladtak…”

 

A fiatal tiszt lassan beszélt, hogy megértsem. Valaki le is takart, aztán felsegítettek.  Körülnéztem.  Milyen tudatlan is voltam!  Persze, hogy nem a „hadiszállásra” vittek, mint először képzeltem, hanem egy elhagyott házba.  Az ablakok bedeszkázva, a puszta föld piszkos.  De éltem.

 

Magukkal vittek, a saját szállásukra. Éjfél volt, mire odaértünk.  Tehát órákon át harcoltam egyedül,  két fegyveres, erős férfi ellen, és az egyetlen segélykiáltásomat éppen meghallotta az arra haladó járőr!  Vannak még csodák!  De mi történhetett testvérkémmel és Danilóval?  Reggel ki kell derítenem.

 

Azt az éjszakát az orosz katonanőkkel töltöttem, az ő szállásukon.  Különös, aranyos, szomorú lányok!   Soha nem felejtem el az együttérzésüket, sem a részleteket, melyeknek tanúja voltam aznap éjjel. De ez egy másik történet, egy másik alkalomra.

 

Reggel fél nyolc volt, mire hazaértem.  „Hol van az öcsém?” kérdeztem.

 

„Egy órája, hogy hazajött,” mondta Anyuka.  „Azóta fenn ül az ágyban és imádkozik.”

 

Biztosítottam mindenkit, hogy semmi bajom, és elindultam megkeresni az öcsköst.  Útközben közelharcot kellett vívnom unokabátyámmal az orvossal, aki erősködött, hogy ilyen esetben, mint az enyém, azonnal penicillint kell adni.

 

„Felejtsd el!” szóltam, és félretoltam  őt az injekciós tűjével együtt. „Azt hiszed, nem tudok elbánni két ruszkival?”

 

Öcsémmel nem lehetett szót érteni.  „Hogy érzed magad? Hogy tudtál elmenekülni? És hogy van Danilo?” Csak rázta a fejét.  „Egy szót sem hallok. Elvesztettem a hallásomat.  Szóval fogd be a szádat és hallgass.  Miután elszaladtál, tovább pofoztak, niemski spion, satöbbi, aztán még egy kicsit lövöldöztek is, ezért nem hallok.  Elek szerint rendbe fogok jönni.  Leírta egy papírra.”

 

Támadt egy ötletem.  Én is leírtam egy szót, kérdjellel.

 

„Ó, a Danilo? Őt még benntartották.  De neked üzent.  Egy szót: templom.”

 

Megcsókoltam és rávettem, hogy próbáljon aludni  Aztán munkához láttam.  Félre söpörve a nyüzsgő rokonokat, és egy tisztességes új szoknyában, bevettem magam Danilo szobájába.  Magamhoz vettem a legszükségesebbeket: egy kis üveg rumot, Danilo másik papírjait és utolsó megmaradt fegyverét.  Már épp indulni akartam, amikor hallottam, hogy döngetik a kaput.  Elek kiment.  Hosszas tárgyalás után jelentette, kimért hangon:

 

„Az előbbi úriemberek azt a fiatal hölgyet keresték, akiket bajtársaik ide kísértek ma reggel.  Krumplit kellene hámozni.  Megmutattam nekik Danilo nevét a bejárat mellett és nem erőltették tovább a dolgot.  De tanácsolom, hogy ne mutatkozzál a  házon kívül pár napig.”

 

„Frászt,” gondoltam.  Danilónak segítségre van szüksége.

 

Átmásztam a szomszéd kerítésén, aztán be egy törött pinceablakon és ki a szomszéd utcára.  Az utcák még üresek voltak, de furcsa érzés volt megszokott testőröm nélkül közlekedni.

 

A misének már majdnem vége volt, amikor megláttam őt.  Ájtatos arccal jött le a karzatról.  Mikor a padomhoz ért, térdet hajtott, és úgy maradt vagy egy percig.  Ez épp elég idő volt, hogy átadjam amit kellett.  Vállunk összeért egy percre. Éreztük egymás remegését.  Láttam, még egyszer, utoljára, azt az angyali arcot, karcsú alkatot, és most először sajnáltam, hogy egyetlen csókunk olyan ártatlan volt.  Továbbsiklott és eltűnt az oltár mögött.  Akkor láttam utoljára.

 

Rövid, de forró imákat küldtem utána, aztán hazatértem a szomszéd pincéjén át.  Csak egy korty rum, egy szelet lekváros kenyér, és már ágyban is voltam.  Az óra akkor ütött kilencet..  Egy nap Danilóval…

 

Utóirat.

 

Négy évvel később, 1949 áprilisában, egy osztrák vonaton találtam magam.  Ez volt az utolsó szakasza annak az útnak, melynek folytán elhagytam azt a nem biztonságos és kényelmetlen bolondok házát amivé hazám lett számomra.  A nyugat felé tartó szerelvényen egy majdnem analfabéta orosz vasúti ellenőr éppen jóváhagyta útlevelemet. .Rápecsételte, hogy „Továbbmehet.” Ezzel elhagyhattam Ausztria szovjet kontroll alatt álló részét, és tovább utazhattam az amerikai zónába, ami a szabadságot jelentette.  Nyugodt és boldog voltam. Megköszöntem Istennek, hogy biztonságba hozott, mintegy a saját tenyerén.  Segítségét kértem otthon maradt szeretteim és hazám számára.  Megkíséreltem elképzelni, milyen lesz most az életem, nehéz, de szabad.

 

„Csalódni fog,” szólt egy hang, németül.  Felnéztem.  Velem szemben egy intelligensnek látszó, sovány férfi ült, lehetett úgy negyven éves.  Tekintete egyszerre volt együtt é rző és irónikus.. „Higgyje el, csalódni fog.  A Nyugat nem egészen olyan, mint ahogy most elképzeli.  Nem várja több kaland.”

 

Mit tegyek? Ismerjem el, hogy menekült vagyok? Nem őrültem meg.  Körülnéztem, de nem ült a közelben senki, aki odafigyelt volna.

 

„Remélem, nem ijesztettem meg,” folytatta az idegen, ugyanazzal a félig kötekedő hanglejtéssel, melybe mintha egy kis idegen akcentus keveredett volna. „Nem tűnik ijedtnek. Talán nem is ismeri a félelmet.  Ismerem ezt az arckifejezést.  Átment a poklokon, de nem pörkölődött meg.”

 

Nyugodtan néztem a szemébe, de nem szóltam.

 

„Mesterségem címere az emberismeret,”folytatta.  „Büszke vagyok rá, hogy a legkisebb jel sem kerüli el a figyelmemet.  Vegyük például az Ön télikabátját.  Az anyaga régi: ki lett fordítva, és  a régi gomblukakat bevarrták.  De Ön varratott rá egy prém szegélyt, hogy hosszabb legyen, mert nyugaton most ez a divat. Az osztrák nőket általában nem érdekli a divat.  Megelégszenek az ősi dirndlivel. Pláne, ha nem telik nekik új ruhákra.  Egy buta orosz vasúti ellenőrt becsaphatott, hogy Ön osztrák, de engem aligha.”

 

Ösztönöm azt súgta, hogy megbízhatok benne.  Ami a kabátot illeti, valóban fején találta a szöget.  Az egész háború alatt azt viseltem, de eredetileg apám esküvői kabátja volt.  Úgy döntöttem, őszinte leszek vele.  Nemsokára kötetlenül beszélgettünk németül.  Elmeséltem neki, többek között, azt az eseménydús napot, amikor Danilóval elindultunk reggel, egészen a búcsúnkig a templomban.  Mire elmondtam, hogy Danilo ott térdelt mellettem és én a zsebébe csúsztattam a pisztolyát, kicsit elfogott a nosztalgia. 

 

„Vajon mit mondott a főhadiszálláson az orosz tiszteknek? Hogy sikerült kikerülnie?  Sosem fogom megtudni.  Olyan más volt akkor reggel, olyan…más…Tudom már, miért!  Nem volt rajta a lila télikabát!”

 

Furcsa. Útitársam csak bámult rám, aztán hirtelen angolra váltotta a szót.  „Itt nem beszélhetünk!”  Szinte kivonszolt a folyosóra.

 

Izgatottan kérdezte:  „Azt mondta, lila télikabát?  Persze, hogy azt mondta.  Nem szoktam tévedni ilyen részletekben…És Ön…és TE fegyvert csempésztél a zsebébe!  A jó Isten áldjon meg!”  Meghajolt és kezetcsókolt.  Nos, én sem szoktam ilyen részleteket elmulasztani.  Abban a kézcsókban minden benne volt.  Hagyomány, történelem.  Közép-kelet Európa egész véres, tragikus történelme.

 

A vonat lassított—alagúthoz közeledtünk.  Láttam az ablakon át.  Útitársam szemembe nézett és így szólt…

 

„Nagy szolgálatot tettél a földalatti mozgalomnak.”

 

Azzal hátra nyúlt, felszakította a kupé ajtaját, és lelépett a vonatról.   Búcsúszavai ezek voltak:

 

„Elnézést.  Találkám van itt!”

 

A vonat most egész lassan haladt a félhomályos alagúton át. Remélve, hogy meghallja, amit kérdezek, odakiáltottam: „De melyiknek?” Hiába.  Ha válaszolt volna, akkor se értettem volna.  Szikrák röpködtek körülötte.  Minden más sötét volt. Visszasurrantam a helyemre és azt tetettem, hogy alszom.

 

Szóval az az ostoba kabát nem is volt olyan ostoba.  Azoknak, akik olvasni tudtak ilyen jelekből, talán ez jelentette a reményt…De azon az éjszakán, mikor az orosz kémelhárítók vallatták, rá kellett jönnie, hogy vége a játszmának.  Ideje volt eltűnni.  Azt persze nem tudhatta, hogy én milyen kalandokon estem át azon az éjszakán.  Csak bízott benne, hogy valahogy meg fogok menekülni, és neki is segíteni tudok majd.  Ezért formálta öcsém számára azt az egy szót: templom.  Új fegyver, új papírok, új személyazonosság.  Attól a naptól kezdve, bujkálnia kellett. Megkereste apámat Pesten, ennyit tudtam.  Apám ellátta egy civil öltönnyel.  De egyikünk se látta őt többé.  Időről-időre megjelentek nálunk ismeretlenek, ruhát kértek, vagy élelmet.  Jelszavuk: Danilo.

 

Azon a reggelen, ott a vonaton, nagy megnyugvás volt számomra a tudat, hogy – ha csak szerényen is – segítségére voltam a demokráciának a világnak abban az elfelejtett sarkában. Dehát milyen esélyei voltak a demokráciának és olyan elszigetelt cserkészeinek, mint Danilo? Választhatott két vagy három különböző koncentrációs tábor vagy halálnem között.  Siker? Nem, nem a mi életünkben… Ott a sötétben titokban megsirattam őt, és a többieket is, jugoszlávokat, magyarokat…és sok derék,  jószándékú, elnyomott oroszt is,  Sírtam értük épp akkor, amikor elhagytam világukat és útban voltam a szabadság felé.

 

 

Miért van az, hogy azok a nemzetek, amelyek legjobban vágyódnak a szabadság után, csak ritkán vagy sohasem élvezhetik?  Gondoltam a világ összes Danilójára, börtönökben és jeltelen sírokban, és aztán arra a bajtársára, akit aznap ismertem meg.  Küldtem utána is egy csendes imát.

 

Bárki is volt, igaza volt legalább egy jövendölésében.  Éreztem, bármit is ígér nekem a Nyugat: szabadságot, biztos megélhetést, sikert—de azért olyan izgalmas nem lesz, mint az az élet, amit addig éltem.   

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.