Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szörnyeteg

2011.07.09

 

A szörnyeteg  
                       
 
Írta és az eredeti angolból fordította
Dr. Dalma Hunyadi Brunauer
 
 
            A késő délutáni napfény kíméletlenül égette a kis ablakot. A forró, fülledt szobában, Phillipe azon igyekezett, hogy kiszámítsa a három héttel előbb elkövetett meggondolatlan tette várható következményeit. Tolvaj volt. Ha leleplezik, kíméletlen korbácsolás vár rá, javítóintézet, vagy börtön. Ezzel már akkor is tisztában volt, mégis megkockáztatta. De ma még súlyosbította helyzetét—tiltott cikket rejtegetett. Ezért milyen büntetés jár? A megkorbácsolásnak már a gondolatára is végigfutott hátán a hideg. Nem. Hátha gályarabságra ítélik. De még akkor is megérte.
 
            Vékony kamaszteste reszketett a várakozástól és aggodalomtól. Micsoda sorsdöntő nap! Úgy érezte, részese lett a Történelemnek. Le kellene írni az utókor
számára. De nem volt sem papírja, sem írószerszáma. Lelenc gyerekeket  arra neveltek,
hogy kétkezi munkások legyenek, nem írók. Ha lopni próbálna ilyesmit, bizonyára észrevennék. Az élet tele volt akadályokkal, de neki mégis célhoz kell érnie. Pillanatnyilag, nem tehetett mást, így hát behunyta szemét és gondolatban naplót kezdett írni.
 
            „Párizs, 1762, június 10. Nevem Phillipe Vrai. Lelenc vagyok. A mai napig nem sok fontos történt velem…”
 
            Újragondolta. Nem járna közelebb az igazsághoz, ha azt írná, hogy nagyonis fontos dolgok történtek vele? Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, megszületett. Szülei, bárkik voltak is, súlyos döntést hoztak. Nem tartják meg. Elviszik a Lelencek Kórházába, és ott hagyják. De miért?
 
            Megálljt parancsolt magának. Ezt az utat már ismerte, ez az őrület felé vezetett.
Semmi értelme. Annyit érne el, hogy elöntené az izzadság, gyűlölet az apa iránt, aki nemzette őt, és aztán vagy elhagyta az anyját, vagy kényszerítette, hogy mondjon le őróla. Phillipe el is tudta őt képzelni, valami brutális kocsmáros, vagy nyomorúságos kufár. Nem, ez az út nem vezet sehová. Már nem foglalkozik „szülők” fogalmával, mint  ahogy azzal sem, hogy „testvérek.” Ha őt feladták a szülei, valószínűleg, testvéreit is.
Vajon azok is ide kerültek? Julie…a kislány, angyalarcú, angyalhangú, aki megérdemelte volna, hogy kifejlesszék a gyönyörű énekhangját, de e helyett vidékre  küldték szolgálónak.  És a sovány kis Pierre, durcás és lázadó, szinte önmaga fiatalabb mása, akit rajta kaptak, hogy ellopott egy almát, és javítóintézetbe került.
 
             Rajta kapták, hogy lopott! Páni félelemmel rohant ágyához és tapogatott a szalmazsákban. Megnyugvás. Kincse még ott volt „Így hát még nem vagyok tolvaj…még nem kaptak rajta.” Leroskadt egyetlen székére, aztán folytatta fejbeli
naplóját.
 
            „A mai napig nem sok fontos történt velem. Tizenkét éveskoromban, M. Duclos, a nyomdász, maga mellé vett inasnak. Egyik munkám az volt, hogy a kinyomtatott
íveket pontosan sorba illesszem és összeöltsem őket, mielőtt a könyvkötőhöz kerülnének.
Három héttel ezelőtt, hihetetlen szerencse ért. Észrevettem, hogy eggyel több példány
volt a kezemben, mint ahányról el kellett számolnom.  Hirtelen elhatározással, magamhoz vettem és felcsempésztem a szobámba. A könyv címe, Émile: vagyis a nevelés .Szerzője: Jean-Jacques Rousseau. Az a könyv megváltoztatta az életemet…”
 
            Szétnézett szegényes kis szobájában, de most nem látta a fehérre meszelt, kopár
falakat, az olcsó ágyat, asztalt és széket. Hálás volt, hogy ilyen fényűzés jutott neki:
önálló szoba. James Leblanc-nak köszönhette, a fiatal felügyelőnek, aki megkedvelte
őt és maga mellé vette, asszisztensként. Képzelete most messze vitte innen, bájos zöld ligetekhez és lágyvizű tavakhoz…Ilyenekről írt Rousseau, ezt ajánlotta, mint a kiváltságos Émile ideális tanulóhelyét. Phillipe lelkét megtöltötte a táj képe. Az író gyűlölte a városok romlott légkörét. Oh, ha valaki vidéken lakhat, távol szennytől,
bűnözéstől, és embertársai nyomorától! Egyedül, egyetlen társként egy szerető nevelővel, akinek minden gondja az, hogy növendékéből kiváló felnőtt fejlődjön ki—és hogy egyszer az is ilyen nevelőjévé váljon egy ilyen ifjúnak!
 
            Milyen csodálatosan írta le a szerző a nevelés céljait! A gyermeket nem szabad kényszeríteni. Nevelőjét úgy szeresse, mint második apját, és akarjon tanulni, hogy jó és bölcs ember legyen ő belőle is. A könyv bámulatos…Phillipe úgy érezte, amint éjszakánként falta az oldalakat, hogy minden nap új világ tárul ki előtte. Csak éjszaka mert olvasni. Ilyenkor, mint felügyelő-helyettes, azt tette, amit épp neki kellett volna
megakadályozni lakótársai viselkedésében: titokban, gyertyafénynél olvasott. De mikor olyan izgalmas volt ez, a szerző jóvoltából megnyílt új világ! Micsoda változatosság, bőség, micsoda fenséges gondolatok! Elbűvölte érzékszerveit, megdobogtatta szívét, égig emelte lelkét. Hogy lehetséges, hogy mégis vannak emberek, akik kárhoztatják ezt az írót, ezt a művet!
 
            Pedig ma pontosan ez történt. A rendőrség átkutatta a nyomdát. Émile minden példányát elkobozták. Bejelentették, hogy a francia parlament parancsára, a könyvet szét kell szaggatni, tűzre kell vetni, mert gonosz, istentelen mű. Hozzátették, hogy a szerzővel is ugyanúgy kellene bánni, de ő szégyentelen módon megszökött a városból, sőt talán az egész országot elhagyta.
 
            Mi történne, ha a rendőrségnek tudomására jutna, hogy egy példány még létezik? És éppen őnála? Szerintük, kötelességük megbizonyosodni arról, hogy egyetlen példány sem marad fenn, amely megmérgezhetné a fiatalság szívét és elméjét. Phillipe hűvösen állta a fehér-bajszú, vörösképű főnyomozó tekintetét és maga is csodálkozott saját önuralmán. Úgy érezte, ő most a Sors ügynöke: az ő szalmazsákja rejti a remekmű talán egyetlen példányát. Bárcsak jobban megbízhatna emlékező tehetségében! Megtanulná kívülről az egész könyv minden szavát és aztán kiszökne valami külföldi nyomdászhoz és kiadná, tanítaná világszerte…
 
            Felállt, majd letérdepelt ágya mellett. Sovány karja, amelyet alig takart a kinőtt ing ujja, ismét becsúszott a szalmazsák alá. Most azonnal elkezdi a memorizálást. Amint megtapintotta a rejtett kincset, szent esküt tett, hogy egész életét ennek a nemes célnak szenteli. „Oh, Monsieur Rousseau,” suttogta, „Ön és csakis Ön lelkem igazi szülőatyja! Légy segítségemre, hogy tanításaidat megosszam a világgal! Hogy soha többé ne kelljen egyetlen gyermeknek se úgy élnie, ahogy én élek, szeretet nélkül!”
 
            Lépéseket hallott. Villámgyorsan kirántotta karját, de arra már nem volt ideje,
hogy fel is álljon.
 
            Szerencsére, Leblanc volt. Meglepődött a térdeplő ifjú láttán.
 
            „Phillipe, te imádkozol? Szegény gyermekem…” Szerette és sajnálta őt. A fiú lassan állt fel, ösztönösen belelépve a szerepbe, melyet jóakarója talált ki számára. Leblanc-tól nem kellett félnie, hiszen ez a jólelkű fiatal főnők már régen azt tervezgette, hogy, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges, ezt az eszes  lelencfiút valahogy tovább tanuláshoz segíti. Talán lehet belőle nyomdász, esetleg még tanító is…
 
            „Lehet, hogy imáid meghallgatásra találtak, Phillipe,” szólt szelíden. „Látogatód
van odalent.”
 
            Látogató? A fiúnak még sohasem volt látogatója, egész életében. Még soha nem is beszélt senkivel az árvaházon és a nyomdán kívül…kivéve egyszer. Körülbelül két héttel ezelőtt. Jules, aki M. Duclos irodáját takarította, elmondta neki, hogy hallotta amint a tulajdonos egy furcsa, gunyoros úriemberrel tárgyalt. Az ő neve megütötte Jules fülét. Igen, ezt a nevet említette, Phillipe Vrai. És még azon az estén, útban a nyomda és az árvaház között, megszólította őt egy úr, akire ráillett Jules leírása. Sovány és köszvényes, de kétségtelenül úriember. Különös, ferde mosolya volt, de a szeme mosolygott. Phillipe azt sem tudta, melyik lábára álljon, és, amint lehetett, elmenekült.
               Látogató?
 
            „Igen, egy hölgy vár rád odalent.”
 
            Látva a fiú zavarát, Leblanc gyengéden megfogta a könyökét és levezette a kis,
szerényen berendezett fogadószobához. Betolta az ajtón és távozott.
 
            Phillipe még soha nem beszélt egy hölggyel, de tudta, mi illik. Szemét látogatója
szoknya szegélyére szegezve, meghajolt és reszkető hangon megszólította, „Asszonyom…”
 
            A halk hang fiatalos és kedves volt.
 
            „Kisasszony. Nevem Therese Levasseur kisasszony. És Ön valószínűleg Phillipe.
Phillipe Vrai.”
 
            A fiú úgy elcsodálkozott, hogy felnézett. A nő hangja is remegett, akárcsak az övé. Most már nyugodtan mert az arcába nézni.
 
            Csinos volt, igen ez volt az első szó, ami eszébe ötlött. Bár nem volt már fiatal,
talán közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz, csinos volt, mint egy fiatal lány. Arca
keskeny és fehér, szemei nagyok, barnák. Kicsi szája volt és határozott arckifejezése. Tekintetét az övére szegezte.
 
            Phillipe zavarban volt. Ki lehet ez? Ruhájáról ítélve, nem kimondottan „hölgy.”
Bár késő délután volt, nem viselt „dekoltázst,” mint a divatos dámák a nyomdában látható divatlapokban. Egyszerű szabás, galambszürke anyag—ez is „csinos.” Nyakát és
vállát viszont igazán gyönyörű csipkegallér takarta. Kis fekete kalapot viselt, de—nem
volt a kezén kesztyű! Micsoda különös keveréke az eleganciának és a póriasnak!  Mit
akarhat tőle?
 
            A fiú nem tudta, mit mondjon, de a nő élénken beszélni kezdett.
 
            „Phillipe—M. Vrai—ön itt dolgozik, ugye?
 
            „Igen, asszonyom—kisasszony.”
 
            „Emlékszik egy bizonyos úriemberre, aki nemrégiben megszólította?”
 
            Ah, tehát innen tudja a nevemet, gondolta a fiú. A nő nem várt választ, sietve folytatta, lélegzetet sem véve,
 
            „Tudod…tudja, hogy ki volt az az úriember?”       
 
               „Nem tudom. Ő nem mondta. Gondolom, M. Duclos egyik üzletfele. De nem vagyok biztos ebben.”
 
            „Látom, okos vagy. Igen, ő valóban M. Duclos egyik üzletfele. Egy író. Az az idős úr Franciaország legnagyobb írója. Talán a világnak…Neve: Voltaire.”
 
            Hát persze hogy Phillipe ismerte Voltaire nevét. Elképesztő még elgondolni is! A nagy Voltaire kérdezősködött róla, sőt beszélt is hozzá! Mit jelent mindez?
 
            Therese folytatta, „Ő egy jó barátunk—barátom…Phillipe! Ő talált meg téged
nekem!”
 
            És, amíg a fiú értetlenül bámult rá, a nőből kitört, egy élet visszafojtott szenvedélyével,
 
            „Phillipe! Az anyád vagyok!”
 
            Egy valóra vált álom. Hányszor álmodta a lelencgyermek, hogy egyszer hallani fogja egy asszony ajkáról ezeket a szavakat! És ezek az ajkak szebbek voltak, mint bármelyek, melyeket álmodni mert. Az álom következő lépése az volt, hogy most anyjához rohan, a karjaiba veti magát, és egy élet elnyomott hevével öleli, csókolja…
A Pillanat eljött, most, most!
 
            A pillanat elmúlt. Csak állt ott, letaglózva. Szemei mindent láttak, amit látni lehetett, erről az idegenről, aki most idecsöppent az életébe. Látta, amint az reszket, és szíve megtelt részvéttel iránta. De képtelen volt megindulni.
 
            A nő megmozdult felé, de aztán megfékezte magát. Ruhája ujjából kihúzott egy kis zsebkendőt, és megtörölte a szemét. Egy perc, és összeszedte magát. Mosolya csöpp volt, de bátor.
 
            „Gondolom, most azon tűnődsz, hogy hol rejtőztem előled ennyi éven át, és hogy
ki az apád. Ülj le, fiam.”
 
            Leültek, szemben egymással.  
 
            Ahogy ott ültek együtt, a fiú hallgatott. Ez most a Sors Napja. Mit hozhat még—örömet, vagy gyászt? Már nem volt árvagyerek. Volt édesanyja, egy szerető, kedves nő, aki törődött vele. Megváltozik az élete. Még nem tudta, hogyan. Elméjében egy kínzó kérdés gyötörte: „Miért hagytál el?” De még nem szólt.
 
            Therese hangja lágy volt, de erős jellemre vallott.
 
            „Apád és én nem vagyunk megesküdve. Kérlek, ne botránkozzál meg ezen! Ő kitűnő családból származó, nagy, zseniális ember. A sors azt rendelte, hogy a világ nagy emberei között helyezkedjen el. De amikor megismerkedtünk, nagyon szegény volt. Még mindig pénztelen, de most már a saját döntéséből az. Az ő fénylő lelkét nem szennyezhetik be földi javak.”
 
            Kissé zavartan mosolygott. „Micsoda nagy szavak, az én számból! De már tizennyolc éve élek vele, és képes voltam elsajátítani egyet-mást. Ő a szavak igazi mestere.”
 
            A távolba nézett. Úgy beszélt, mint aki már sokszor mondta, vagy legalábbis gondolta ezeket a szavakat, nem egyszer, sokszor.
 
            „Mint mondtam, nagyon szegény volt. Ami engem illet, egy nagy család legkisebb leánygyermekének születtem. Nem maradt hozomány számomra. Nem is
gondolhattam házasságra, legfeljebb valami szánalmas fickóhoz, tehát munkába álltam. Szolgáló lettem egy olcsó fogadóban. Ott találkoztam apáddal. Ott lakott. Tudod, mit mondott nekem? Kezébe vette kezemet, és így szólt: Therese, én nem vehetlek feleségül!
Nem engedhetem meg magamnak, hogy megnősüljek. Ha társa leszel az életemnek, szentül ígérem, hűséges leszek hozzád, soha nem hagylak el. És valóban így is lett.”
 
            Phillipe hirtelen úgy érezte, szétrobban a feje. Haragosan tört ki:
 
            „És ki ez a gáncstalan lovag, aki szeretőnek elfogadott, de feleségnek nem?” 
 
            Therese megdöbbent.
 
            „Kisfiam, micsoda nyelv ez? Látom, hogy eddigi életed túl szűk látókörű volt, nem ismered a világot. De—nézz rám! Nem vagyok nagy szépség, sosem voltam az. Nincs se pénzem, se rangom, se iskolám. Hogy vezethetett volna be a hozzá illő társaságba, különösen tizennyolc évvel ezelőtt? Nem voltam más, mint egy kis szürke egér . A magamfajta lány, ha szerencsés, találhat férjet: földművest, vagy bolti segédet. Ha nagyon szerencsés, találhat egy pénzes, nős szeretőt, aki kitartja. De én valóban szerencsés voltam. Egy becsületes férfi választott élete párjául.”
 
            Phillipe megelégelte ezt a szöveget. Hogy lehetséges ez? Hogyan dicsérhette az ő
Édesanyja azt a férfit, aki így lebecsülte? Éles hangon válaszolt. „Becsületes ember! Hah! Egy szörnyeteg! És eldobta magától a gyermekét! Vagy mondjam inkább úgy: a gyermekeit?”
 
            A nő lesütötte a szemét. „Valóban, több is volt…” suttogta.
 
            Phillipe kíméletlenül folytatta. „Még mindig nem mondtad meg a nevét!”
 
            „A nevét? Ugyan, mit jelentene az neked? Neve: Jean-Jacques Rousseau.”
 
            Szeretet, gyűlölet, ujjongás, és borzadály—minden egyszerre zúdult a fiú szívére.
Úgy érezte, megfullad. Halántékára szorítva kezét, szédülten ült a székben. Minden fekete lett—örvénylő feketeség. Aztán kezdett magához térni. Az érzések zuhataga elcsendesült. Helyébe gyöngédség lépett. Végtelen gyöngédséggel nézett erre a nőre, és büszkeség fogta el, hogy apja nem más, mint a nagy Rousseau, az ő bálványa. Micsoda új élet tárul most fel előtte! Könnyes szemmel fordult anyja felé.
 
            Therese csendesen ült, szeméből könnyek peregtek. A fiú nyúlt volna felé, de aztán elbizonytalanodott. Köhécselt. Az anya ránézett, látta a fia arckifejezését, és hirtelen kitört belőle a sírás.
 
            „Oh, drágám, drágám,” suttogta, Azok a szörnyetegek elvettek téged tőlem…”
 
            Phillipe szíve megdobbant. Soha, senki sem becézte őt eddig. Anyja lábaihoz szerette volna vetni magát, de a nő még mindig csak nyöszörgött.
 
            „Csak az Ég tudja, merre jársz most! Oh, meg tudnám ölni mindnyájukat! A cenzorokat, a rendőröket, az egész Parlamentet!”
 
            Szíve jéggé fagyott.
 
            Szóval erről szólt az egész. Anyja Rousseau -t szerette, nem a megtalált fiát. De akkor miért jött most ide, őhozzá? Csalódástól és haragtól elszorult torokkal így szólt:
 
            „Asszonyom, nem árulta el jövetele célját. Felizgatta önmagát, velem együtt, és nem látom, mi értelme volt az egésznek.”
 
            Therese végre megtörölte a szemét és ránézett, mintha eddig el is feledkezett volna arról, hogy ő is ott van. Légzése kezdett visszatérni a normálishoz. Végül megszólalt.
 
            „Ah, Phillipe, nem tudod, mennyit szenvedtem, amikor el kellett válnom tőled. 
A többiekkel is nehéz volt, de te, az elsőszülöttem…Soha nem feledkeztem meg rólad ébren, álmaimban…Töprengtem, mi van veled, milyen a sorsod…Ezért volt, hogy amikor M. Voltaire eljött hozzám és elmondta, hogy látott egy lelencfiút itt a nyomdában, aki annyira hasonlít rám és…apádra is…és az életkora is …hogy ő szinte biztosra veszi…Hidd el, rohantam volna ide, de nem tehettem, apád miatt. De most, hogy ő nincs itt, ez volt az első dolgom…”
 
            „Apád miatt…” Tehát ő, a nagy Rousseau, nem akarta volna, hogy élettársa megtalálja a gyermeket, aki az ő gyermeke is. Micsoda szörnyeteg az ilyen ember?
 
            Megkérdezte. „Ez az ember…akit apámnak nevezel…tudta ő, hogy M. Voltaire…”
 
            „Oh, nem tudta. Meg kellett várnom a kedvező alkalmat. Ugyanis, M. Voltaire és ő már nem barátok.”
 
            Hát nem tudta. Ez is valami. De azért valami még mindig homályos volt. Miért volt olyan fontos az, hogy őt eltávolítsák? Sok családban vannak „zabigyerekek,” (förtelmes szó!) de azért szépen felnevelik őket. Őt miért nem? Meg kell tudnia a teljes igazságot, addig nem nyugszik! Emlékezetét elöntötték hosszú részletek Émile- ből. Feje lüktetett. Most szinte felordított:
 
            „Olvastam valahol, egy könyvben, hogy egy anya aki nem ad tejet gyermekének, szeretetet sem tud adni. És azt is, hogy a gyermekét szoptató anya látványa gyengédséggel tölti el az apa szívét. Mit gondol, asszonyom? Igaz ez? Vagy hazugság?”
 
            Vércseként vetette rá magát az asszony, beletérdelt a hasába, munkától edzett, izmos karjai bilincsként szorítva a fiú keszeg vállait a szék támlájához.
 
            Hol olvastad ezt, Phillipe?”
 
            Elsápadt. Elárulta magát. Szabadulni próbált, de Therese mozdulni sem engedte, erősen nyomta le a vézna vállakat, és végül ő győzött. A fiú bevallotta, hogy nemcsak olvasta Émile-t, de a könyv egy példánya a birtokában van. Mindketten kimerülten lihegtek. Végül Therese törte meg a csendet. Minden szavát méltóság járta át. Ahogy ismét trónolt a kopott karosszékben, egy püspök oktatta a tévelygő eretneket.
 
            „Phillipe, most nagyon jól figyelj arra amit mondok. Vésd az eszedbe, mert lehet, hogy az életed forog kockán. Először. Feltételezem, hogy tudod, milyen veszélyben vagy, hogy mi történik veled, ha megtalálják nálad a könyvet. Látom, tudod. Ne feledd, légy éber. Másodszor. Bármit gondolsz is róla most, ő egy szent. Igen, egy szent. Kérdezted, hogy azok a nemes gondolatok a könyvben hazugságok-e. Nem, azok isteni
Igazságok. Eljön majd az idő, amikor az emberek olyan tisztelettel idézik majd az  ő műveit, mint a Bibliát. Ne aggódj, azt a könyvet nem lehet elpusztítani. Az igazságot nem lehet elpusztítani.”
 
            Hangjában a legmélyebb szomorúsággal, Phillipe közbeszólt.
 
            „Ha hitt azokban az elvekben, amelyeket leírt , hogyan mondhatott ellent
önmagának? Hogyan volt képes eltaszítani magától a saját gyermekeit?”
 
            „Látom, még mindig nem érted. Szeretett téged, szerette a testvéreidet. Saját vérét áldozta fel, hogy isteni küldetését képes legyen teljesíteni. Már mondtam, hogy miért nem vehetett feleségül. Az én szegénységem és tudatlanságom lehúzta volna őt is az én társadalmi szintemre. A társadalom kegyetlen, te még nem tudod, de így van. Kinevették volna, nem vették volna komolyan. Az ő sorsa az volt, hogy a legmagasabb körökben szárnyaljon, csak így tudott hatást kifejteni. Én hófehére mostam az ingeit, reggelit készítettem neki, és mosollyal az arcomon küldtem őt ki a befolyásos emberek közé. Ő hálás volt nekem—ma is az, ebben biztos vagyok, bárhol bujdosik is most.”
 
            Majdnem elcsuklott a hangja, de bátran folytatta.
 
            „Amikor megegyeztünk, a házasság lehetőségét eleve kizártuk. Gyermekekről sem volt szó akkor. Amikor észrevettem, hogy másállapotban vagyok, ő főleg engem féltett. Elveszthettem volna az állásomat--neki nem volt kereső állása. A gyermeket is féltette. Törvénytelen gyermekek, mint tudod, a társadalom mostohái. De ez az árvaház mindig híres volt arról, hogy az itt nevelt gyermekek jó szakmát tanulnak és jó erkölcsöket sajátítanak el. Ezt fontosnak tartotta.
 
            „Családom is problémát jelentett. Én voltam szinte az egyetlen pénzkereső a testvérek között. Egy kisbabával a karomban nem dolgozhattam volna a konyhán. Anyám is ezen a véleményen volt—szinte mindenki ellenem. Oh, fiacskám, egyedül voltam…Megértesz? Meg tudsz nekem bocsátani?”  
 
            Hangja elcsuklott, szinte könyörgően nézett a fiára. Az szívből megsajnálta.
Halkan bólintott, „Természetesen. Kérem, folytassa.”
 
            Így felbátorítva, Therese folytatta.
 
            „Apád attól is féltett, hogy az én családom rossz hatással lenne rátok. Fivéremből haszontalan tékozló lett. Jean-Jacques egyszer, amikor sírni látott, gyengéden vigasztalni próbált. „Anyád már felnevelt egy csirkefogó gazembert. Ilyen sorsot kívánsz a fiadnak? A Lelencotthonban derék munkást faragnak majd belőle.”
 
            Erre Phillipe újra kitört.
 
            „Miért nem tette velem azt, amit Émile számára kigondolt? Elvihetett volna arra a tópartra…”
 
            Akaratlanul is, anyja elmosolyodott.
                       
            „Miből, édes fiam? Émile gazdag szülők gyermeke volt!”
 
            A fiú szédült. Fejét rázta, haját kócolta, fel-alá szaladgált a szobában. Anyja figyelte, aztán megszólalt.
 
            „Phillipe, apádnak feladata volt fontos feladata. Azt hiszed, el tudta volna látni,  szegénységben, síró gyermekek közt…”
 
            Dühét alig tudta fékezni, felkiáltott:
 
            „Ha egy szülő saját gyermekeivel kudarcot vall, bármit tesz is, értéktelen!”
 
            „Ah, de kudarcot vallott veled? Nézz magadra!”
 
            Durcásan, de felállt. Anyja odalépett. Gyöngéden kisímított fia homlokából egy rakoncátlan hajtincset, mélyen belenézett könnyektől duzzadt szemébe.   Egy pillanat, és egymás karjaiban voltak, ölelésük szoros, mintha a világ minden bánata és szeretete forrasztotta volna őket eggyé! Phillipe úgy merült el abban az ölelésben, mint a gyönyör tengerében. Életében először érezte magát boldognak.
 
            Anyja igazat mondott. Apja nem hagyta el őt. Megírta mesterművét, Émile- t, ezzel megteremtve a talajt az ő lelke táplálására. Három hét azzal a könyvvel őneki életcélt és hivatást adott. Gyermekektől körülvéve, szegénységben fuldokolva, honnan merítethetett volna apja időt és energiát, hogy írjon?
            Lassan kibontakoztak az ölelésből. Az élet örökre más lett. Már csak egy kérdés maradt.
 
            „Anyám!” szólt, és észrevette, hogy először mondta ki a szót. „Anyám, mondd meg: hiányzom neki néha?”     
 
            „Igen, fiam, nagyon hiányzol neki. Ahogy telnek az évek, egyre jobban. Az elmúlt évben még azt is megengedte pártfogójának, Luxemburg márkinőnek, hogy kerestessen téged. A márkinő el is ment a Lelenckórházba, de ott már nem őrizték az ilyen elévült adatokat. Amikor apád meghallotta ezt, szomorúan hajtotta le a fejét.
Aztán azt mondta, ’Talán jobb is így. Ki tudja? Lehet, hogy meggyűlölt volna. Így, ha már önálló felnőtt lesz, sosem tudja meg…De hiányzik nekem…’”
 
            Therese lehajtotta a fejét. „És most, a világ száműzte őt. Az országot uszítják Rousseau ellen—mint valaha az ellen a görög bölcs ellen. Azt mondják, a nép ellensége, mert változtatni akar a gyermekek nevelési módszerén. Olyanok, akik nem is ismerik az ő elveit, kikiáltották, hogy ő egy szörnyeteg. Csak én hiszek benne, egyedül én…”
 
            Phillipe megszorította anyja kezét. Ebből meg kellett értenie, hogy nincs egyedül.
Gyengéden kibontakozva, az ablakhoz lépett. Kitekintett a párizsi utcára, ahol hömpölygött a piszok és az emberi nyomorúság.
 
            „És mik a te saját terveid most?” kérdezte, először tegezve, meghitt hangon.
 
            „Amint megtudom, hol van, repülök hozzá!”
 
            Az ifjú bólintott. Ez hát rendben lesz. Már megnyugodott. A szenvedélyek, mint a tó fenekén felkavart iszap, leülepedtek. Először életében világosan látta önmagát. Ezek az emberek, Jean-Jacques Rousseau és Therese Levasseur, végső soron kívülállók voltak. Phillipe Vrai eddig is megvolt nélkülük. Mostantól fogva, könnyebb lesz neki, mert életcélt talált. Eldobták őt? Nem érdekes. Mostantól fogva, a saját sorsa kovácsa lesz. Az egész terv ott volt előtte, készen. Émile! Találni kell egy tanulásra vágyó gyermeket. És megteremteni benne, belőle, egy második Émile-t…
 
            Még mindig az ablaknál állva, még mindig háttal neki, higgadtan szólt
.
            „Köszönöm, hogy eljöttél, Anyám!”
 
            A nő nem mozdult. Végre ő fordult hátra, szembenézve anyjával. Attól félt, hátha megint sírni fog. De nem. Csak állt ott, ajkán kis mosoly játszott.
 
            „Tudod, Phil, egész mostanig, nem voltam lelkem mélyéből meggyőződve, hogy valóban a mi gyerekünk vagy. Tény, hogy hasonlítasz mindkettőnkre,. Örökölted apád idealizmusát. A gyengéit is. Fiatalkorában egyszer ő is elkövetett egy lopást. De most már biztos vagyok benne, hogy az ő gyermeke vagy. Te is, akárcsak ő—teljesen önkényesenmbántok velem! „
 
            Szóval nem tört össze a szíve! Micsoda nő! Neki is megvolt a saját Sorscsillaga, és azt követte, eltántoríthatatlanul! Az ifjú lelkén végigsöpört a megkönnyebbülés.
 
            „Tehát valójában nem szorulsz rám! Mindketten szabadok vagyunk!” kiáltotta.
Egymásra néztek és nevettek. Aztán még egyszer egymás szemébe néztek, nagyon mélyen.
 
Anya és fiú megértette a másikat és önmagát.. A találkozásból új erőt merítettek. Elég lesz életük végéig.
           
            Kart karba öltve hagyták el a szobát. A folyosón megcsókolták egymást. Aztán elváltak útjaik. Egyik sem nézett vissza. Soha többé nem látták egymást.
 
 
Írta és az angol eredetiből forította
Dr.  Dalma Hunyadi Brunauer
Eredeti címe: „The Monster”
Megjelent: The Journal of Evolutionary Psychology, Spring,
6035 Ballószög, V. ker. 168

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.